Film ennél aktuálisabb nem lehet

Felvet egy rakás kínos kérdést, amelyek még jóval a film vége után is foglalkoztatják a nézőket - írtuk a svéd Ruben Östlund előző filmjéről, a Cannes-ban díjazott Lavináról. Kínos kérdésekben új filmje, A négyzet is bővelkedik, ráadásul ez már a fődíjat, az Arany Pálmát hozta el Cannes-ból.

A Lavina látszólag egy család kálváriáját mesélte el, amiben az apa szerepe, tekintélye pillanatnyi gyávaságának köszönhetően mindenkiben megkérdőjeleződik. Valójában ennél sokkal többről szólt, férfi és női szerepekről, a 21. századi családokról, bizalomról, megszokásról, unalomról, boldogságról és boldogtalanságról. A négyzet még ennél is többet markol, szinte felsorolni sem lehet, hogy mennyi minden van ebben a filmben.

A négyzet sokkal széttartóbb és szövevényesebb, mint a Lavina. A főhőse Christian (a Hídból is ismert Claes Bang) egy svéd kortárs művészeti múzeum főkurátora. És pontosan olyan, amilyennek ez alapján elképzeljük. Szűk öltönyöket visel narancsszínű zoknival, egy méregdrága Teslát vezet, és nem sok köze van a valósághoz. Vagyis a saját valóságában él, tévéinterjúkkal, állófogadásokkal, és olyan problémákkal, hogy az egyik takarító véletlenül felporszívózott egy kupac murvát, ami a múzeum egyik műtárgyának része volt.

A film zseniálisan vicces nyitójelenetében az Elisabeth Moss (A szolgálólány meséjéből) által alakított amerikai riporter próbálja megérteni, hogy mit is jelent az, amit a múzeum egy korábbi projektjéről írtak a katalógusban. De sajnos Christian már maga sem tudja, hogy mit is akartak a kiállítás/nem kiállítás kiállítással.

Aztán egy napon munkába menet kirabolják, elviszik a tárcáját és a mobilját. A mobilt lehet követni online, így Christian fenyegető leveleket küldözget a feltételezett tetteseknek, és megpróbálja visszaszerezni a cuccait. Mivel ez lényegesen jobban érdekli, mint a múzeum következő projektjének, A négyzetnek az előkészítése, belefut egy csúnya szakmai hibába (vagyis amit a főnöke annak tart). És hát a magánélete sincs éppen a toppon. De az, hogy mi történik Christiannal, tényleg csak ürügy, hogy Östlund beszélhessen egy csomó témáról, ami izgatja.

“A négyzet a bizalom és a törődés szentélye. Benne mindenki ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel bír” - ez áll A négyzetben, ami nem más, mint egy négyszer négyméteres terület a múzeum előtt bekerítve egy neoncsővel. És amit valahogy el kéne adni a múzeumlátogatók számára. A műalkotás nem Östlund fantáziájának terméke, a felirat valóban szerepelt egy svéd múzeum egyik installációján néhány évvel ezelőtt. Mi a művészet, mitől lesz valamiből műtárgy? Ha beteszem a táskám egy múzeumba, műtárgy lesz belőle? A négyzet semmit nem rág a szánkba: Christian múzeumában vannak röhejes, de ugyanúgy elgondolkodtató, kifejezetten ötletes projektek is.

Svédországban vagyunk, egy meetingen alap, hogy a gyesen lévő apa magával hozza a síró csecsemőt. Ahogy az is, hogy ha egy néző ocsmányságokat ordibál egy pódiumbeszélgetés alatt, de a felesége azt mondja, hogy Tourette-szindrómában szenved, akkor senki nem kéri ki magának, hogy lepicsázza. (Ez a rész szintén megtörtént eset alapján került a filmbe.) Ha valaki performanszművész, akkor szinte meg is erőszakolhat egy nőt a nyílt színen. De ha a sok elfogadás után a nézőkből mégis kitör az állat, akkor nincs kegyelem.

Östlund óriási tablót rajzol elénk, egy részletekbe menő, pontos, vicces és groteszk képet a nyugat-európai értékekről és azok válságáról. A hatalmas társadalmi különbségekről, arról, hogy bár elvben mindenki ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel bír, valójában ez egy pillanatig sincs így. Karikírozza a liberális elitet, vagyis azokat, akik meg fogják nézni a filmjét, és akik megnézték (és díjazták) a korábbiakat is. Beszél a politikai korrektség és a szólásszabadság körüli dilemmákról is, vagyis csupa olyan kérdésről, amivel nap mint nap szembesülünk.

A négyzet másik nagy erénye, hogy tele van tök jó karakterekkel. Claes Bang kurátora egyszerre idegesítő, sunyi, megúszásra játszó, de közben mégis kedvelhető, esendő főhős. A múzeumi csapat úgy ahogy van remek, ahogy a kommunikációs tanácsadó duó is, a bullshitelés bajnokai, a vírusvideók mesterei.

Ami viszont már a Lavinánál is gond volt, az itt még erősebben jelentkezik: A négyzet pofátlanul hosszú film lett. Minden briliánsan vicces, groteszk vagy kínos jelenetre jut két teljesen felesleges. A két és fél órás játékidő megterheli a nézőt, hiába adnak ki a látszólag széttartó, kaotikus jelenetek egységes képet végül. Ezt a képet akkor is megkaphattuk volna, ha a film nem húzódik a végtelenségig, különösen az utolsó 25-30 perc ér fel egy kínzással. A szuper jelenetek egyre inkább elvesznek a felesleges és unalmas részek között, így A négyzet végül mégsem hagy olyan jó emléket maga után, amilyet rövidebb verzióban hagyhatott volna. Okosabb, mint bármi, amit idén láttam, de az elnyújtott játékidő miatt mégsem jobb.