Mi a fene van a világgal és Ben Stillerrel!?

Úgy tűnik, ilyen ez az év, és valami történt a világban: Cannes-ban mutatták be a The Meyerowitz Stories című filmet, amelyben a sértően ostoba gagyik királya, Adam Sandler és a szintén főleg a könnyű röhögések miatt számon tartott Ben Stiller is komoly, drámai szerepben alakítottak nagyot. Nemrég pedig, a torontói fesztiválon jött ki Ben Stiller új filmje, a Brad’s Status, amiben már megint semmi nyoma nincs a gagyinak meg az altesti humornak, és amit abszolút komolyan lehet venni – hát mi folyik itt?

Mesterműről ugyan nincs szó, de egy olyan filmről igen, amit bármilyen drámai színész is teljesen nyugodtan beleírhatna az önéletrajzába. Eleve, már a film témája is pont az ellentéte az Agyő, nagy ő-féle kreténségeknek:

Stiller egy negyvenes, felső középosztálybeli, kertvárosi családapát alakít egy akkora kapuzárási pánikkal, amit egy reptéri hangárba se lehetne betuszkolni egy hadseregnek elegendő hólapáttal sem. Az összes volt osztálytársából lett valaki, ő meg egy senkinek érzi magát, de a fia legalább okos, így az ő egyetemi felvételijének alkalmából megpróbálja rajta keresztül megvalósítani önmagát, és elérni, hogy legalább a fiára büszke lehessen, ha már ő annyira elcseszte az életét. Mármint ha tényleg elcseszte – a film legnagyobb része ezt a kérdést járja körül. Meg hogy mi számít egy élet elcseszésének, és egyáltalán, mihez képest?

És végül is nem hazudik nagyot a filmet az első között bemutató Zürichi Filmfesztivál programfüzete, amikor azt írja, komédiáról van szó, még ha egyetlen másodperce sem emlékeztet mondjuk a Zoolanderre. Sokkal inkább Woody Allenen edzett humor ez, ami leginkább akkor jön elő, amikor Stiller megpróbálja elképzelni a mások életét, és mondjuk az idilli kép után eszébe jut, hogy minden éremnek két oldala van, úgyhogy fejben átalakítja a cuki gyerekek zsibongását kis nyolcéves szörnyetegek kokainszippantós partijává, vagy amikor változatos módokon képzeli el, mit is csinálhat az életcsászára ex-iskolatárs a két hawaii barátnőjével.

Máskülönben tényleg nem akar mást a Brad’s Status, mint fontos dolgokról gondolkodni egy sort, és – a vége felé bár még mindig szimpatikusan, de azért elég szájbarágósan – választ találni a valószínűleg mindenkinek ismerős főszereplő valószínűleg mindenkinek ismerős nagy dilemmáira az életről. És az író rendező Mike White – aki eddig olyasmikkel vetette észre magát, mint az Emoji-film megírása – még hasonlóan is megy végig ezeken a nagy kérdéseken, mint ahogyan egy zsidó tanmese vagy egy Woody Allen-film felépül (egymástól amúgy ezek sem függetlenül): folyton önmagával vitatkozva, újabb érvekkel írva felül az előzőeket, az egyfelőlök után mindig bedobva a másfelőlöket.

Mindeközben pedig nem fél a nem annyira közönségbarát vagy blockbusteres megoldásoktól, sőt: simán egy nem túl sok snittből álló, beszélő fejes, asztal melletti párbeszédben mondatja ki, amiket ki kell mondani, mindenféle cifrázás nélkül. Szóval laza csuklóval vegyíti a szerzői filmes drámaiskolát a hollywoodi formával: az alap azért az utóbbi, szép, színes, kutyás családi házzal, aprólékosan berendezett, tágas tereket mutató totálokkal, mozgalmas belsőkkel. És visszafogott, vagy még inkább emberi érzelmekkel: White nagyon érdekesen építi fel az apa és fia közötti konfliktusokat, egyáltalán nem úgy, ahogy az Hollywoodban szokás, annál sokkal kisebb amplitúdókkal, sokkal kevésbé látványosan, és épp ezért sokkal hihetőbben.

És közben végigvesz egy csomó értelmes, sőt, akár azt is mondhatjuk, okos gondolatot a másoknak való megfelelésről, a saját jellemző komplexusainkról, a büszkeségről, az örök elégedetlenségről vagy arról, hogy kívülről mindenki élete egész másmilyennek tűnik, mint amilyen valójában lehet. Ben Stiller alakítása biztos, hogy nem fog bekerülni a mesterszínészek nagy arcképcsarnokába, de abszolút rendben van, ahogy az ezúttal rá is jellemző visszafogottságot vegyíti egy-egy ironikusabb, viccesebb jelzéssel.

Nyilván lehetett volna mélyebbre menni, nyilván el lehet gondolkodni, mennyit tudnak hozzátenni az azért nem mindig frenetikus gegek, és így tovább. De nincs egyetlen olyan pillanat sem benne, amibe igazán komolyan bele lehetne kötni, az pedig, hogy tényleg képes pár fontos dolgot jól megfogalmazni, önmagában is sokat ér. Az pedig mindig jó, ha ilyen filmek készülnek.