A baj ott kezdődik, ha a szex összekeveredik a hatalommal

Interjú Julie Delpy színész-rendezővel

2018.01.30. 17:26

Jean-Luc Godard fedezte fel, amikor tizennégy éves volt. Játszott az Európa, Európában és a Három szín-trilógiában is, de az igazi világhírt a Mielőtt felkel a Nap, a Mielőtt lemegy a Nap és a Mielőtt éjfélt üt az óra hozta meg Julie Delpynek. A második és a harmadik rész forgatókönyvírójaként mindkétszer Oscarra is jelölték, de legutóbb a Bosszúállók: Ultron kora című filmben láthatta a legszélesebb közönség. Amerikában főképp színészkedik, de közben Franciaországban aktív filmrendező is, ő rendezte a 2 nap Párizsbant vagy az Így jártam a mostohámmalt.

Mi Berlinben, az Európai Filmdíjak átadója előtt tudtunk interjúzni vele, ahová azért érkezett, hogy átvegye az életműdíját, és aztán ő okozza a legnagyobb meglepetést a közönségnek. A meztelenségről és arról is beszélgettünk vele, miért támadták, amikor az egyik filmjében megmutatta a mellét, illetve azt is elárulta, mire döbbent rá nemrég Magyarországgal kapcsolatban.

Egy húsz évvel ezelőtti interjújában kijelentette: „Határozottan feminista vagyok.” Azóta sok idő eltelt: mi változott?

Most már egy öregebb feminista vagyok.

Furcsa időket élünk, tele ellentmondásokkal és paradoxonokkal. Egyfelől elindult egy mozgalom annak érdekében, hogy mindenki kiálljon, és felszólaljon a szexuális zaklatás ellen; Európában talán ez még nincs annyira jelen, de Amerikában nagyon is. Másfelől viszont még mindig borzasztó, hogy mennyi szexizmussal találkozni ebben a szakmában. Én is épp most váltam egy szexista ügyvéd áldozatává, aki azzal gyalázta meg a filmtervemet, hogy azt mondta: a nők túlzottan érzelmesek, ennélfogva megbízhatatlanok, és erre hivatkozva győzte meg az ügyfeleit, hogy ne támogassák a filmemet. Pedig nagyon nagy szükségem lett volna arra a pénzre. Szerencsére úgy néz ki, hogy találok más megoldást, de azért ez hatalmas csapás volt, amit semmi másnak nem köszönhettem, csak annak a ténynek, hogy nő vagyok. Vagy esetleg egy kicsit annak is, hogy egy európai filmről beszélünk, az ügyvéd pedig egy szűk látókörű, korlátolt amerikai volt.

Bámulatos, hogy nőkként még mindig óriási csatákat kell megvívnunk az egyenlő jogokért, egyenlő lehetőségekért és egyenlő fizetésért. Még mindig ebben élünk, ez a valóság – és egyáltalán nem csak a filmiparban. Csak tudja, a film nagyon szem előtt van, mivel mindenkit érdekel, de ettől még egészen biztos vagyok benne, hogy

van még kismillió Harvey Weinstein minden iparágban és minden országban,

akikről nem beszélnek. A harc gigantikus.

Julie Delpy magánszáma a díjátadón

Ahogy azt az Európai Filmakadémia gálájáról szóló beszámolónkban is megírtuk, Julie Delpy adta elő az este egyszerre legviccesebb és legkomolyabb stand up fellépését. Eleinte legalábbis poénnak tűnt, amikor egy nejlonzacskóból egyszer csak előrántott egy nagy köteg tombolát, mondván, mivel megfúrták a filmtervét, úgy tervezi begyűjteni a hiányzó 600 ezer eurót, hogy az est folyamán tombolákat árul. „Szóval vannak gazdagok a teremben? Van valaki, aki szeretné, hogy a rokonai szerepeljenek a következő filmemben? Ugyanis aukciót hirdetek a szerepekre. És kurvára ez lesz a legjobb filmem!” Ez még mindig viccnek tűnt, ha végig remegett is a keze és a hangja, de végül el is sírta magát. „Azt hiszitek, hogy viccelek, de nem. Össze kell gyűjtenem a pénzt, vagy nem fogom tudni megcsinálni a filmet, és azt nem élem túl.” A gála utáni buliban végül ki is sorsolta azt a szerencsést, aki az ígéretéhez híven együtt költhette el vele a másnapi reggelit a berlini hotel nyilvános étkezőjében. 

Sokan azzal védekeznek, régebben még más idők jártak, akkoriban még máshogy viszonyultak, máshogy beszéltek a nőkkel, mint most.

Fontos, hogy különbséget tegyünk a puritanizmus és a szexuális zaklatás között. Én nem vagyok puritán, szóval nem zavar, ha egy kicsit nyersen vagy akár durván szólnak hozzám, ha van benne némi humor, és az egésznek nincs köze a hatalomhoz. A baj ott kezdődik, ha a szex összekeveredik a hatalommal: ha egy férfi a hatalmát használja, hogy befolyásolja a nőket, vagy egy nő arra használja a szexet, hogy hatalmi pozícióba kerüljön általa. Bárki mondhat nekem bármit, ameddig nem számíthatok büntetésre, ha válaszként elküldöm őt a picsába. Ha valaki azt mondja nekem, hogy „jó a segged”, mire én felelhetem azt, hogy „baszódj meg”, és ezért ő nem fog megpróbálni kirúgatni engem a főnökömnél, akkor kit érdekel az egész? Nem erről van szó. A hatalmi játszmákról van szó, amiket a férfiak folytatnak a nők ellen, vagy a nők azért, hogy más nők elveszítsék az állásukat, ők pedig előbbre jussanak a karrierjükben.

Azt a sok hatalmi szarságot, aminek köze van a szexhez, már tizenhét évesen, Franciaországban is kritizáltam. És ezért összezúzott a sajtó, mondván: „Hát ez meg kinek képzeli magát, hogy itt játssza az erkölcscsőszt?” De én nem moralizáltam, csak arról beszéltem, ami körülöttünk zajlik, és zajlott már huszonvalahány éve is.

Pár éve viszont épp a feminizmusában támadták. Ön félmeztelenre vetkőzött a Mielőtt éjfélt üt az óra című filmben, mire a kritikusai közölték: milyen feminista az, aki női melleket mutat a filmjében, miközben a férfipartnere nyakig fel van öltözve, ahogy teszik azt éppenséggel a szexista filmrendezők is.

Pedig megmutatni a melleidet nem feltétlenül antifeminista dolog. Anyukám a hatvanas években elégette a melltartóit. (Az 1960-as években több nő ezzel a gesztussal akarta kifejezni a nők férfiaktól való függetlenségét, mondván, a szabadság az, ha az ember a maga természetességében jelenik meg, nem felpolcolva a melleit, hogy kellemesebb látványt nyújtsanak a férfiaknak – K. B.) Ma ehhez képest már az a furcsa állítás terjedt el, hogy a meztelenség ábrázolása a feminizmus ellen való.

Az én filmjeimben vannak pucér férfiak, vannak női mellek, mert nem gondolom, hogy a meztelenségnek feltétlenül köze lenne a szexizmushoz.

Na, az lenne a puritanizmus. Én a puritánok ellen, a feministák oldalán állok, és én akarom meghozni a döntést, hogy megmutatom-e a melleimet bárkinek. A Mielőtt éjfélt üt az órában úgy döntöttem, hogy megmutatom, mert szerettem az ötletet, hogy ez fejezze ki egy nő teljes ellazultságát, aki abszolút biztonságban érzi magát a férje társaságában. Miért ne? Én talán eltakarom a melleimet, ha éppenséggel pont meztelen vagyok, miközben a férjemmel beszélgetek? Dehogyis! Persze, hogy nem, ha meztelen vagyok, hát meztelen vagyok, mit számít? Ilyen az élet.

A hatvanas-hetvenes években még a női test felszabadításáról beszéltek, mondván, a női test takargatása antifeminista dolog. A fundamentalisták most azon dolgoznak, hogy megfordítsák ezt a gondolatot a nők fejében, mondván, ha burkával takarod el magadat, az a te érdekedet szolgálja. De ez nem ilyen egyszerű:

a feminizmus a szabadságról szól.

Arról, hogy te hozhasd meg azt a döntést, amit szeretnél, és ebben ne befolyásoljon senki. Engem sem befolyásol semmi, sem vallás, sem politika abban a személyes döntésemben, hogy meztelen akarok-e lenni vagy sem. Mert a meztelenség semmi más, csak egy személyes döntés, önmagában nincs köze sem feminizmushoz, sem szexizmushoz.

Viszont a néző sosem tudhatja, hogy a nő a vásznon maga döntött-e úgy, hogy szeretne levetkőzni, vagy a férfi producer győzte meg valamilyen módszerrel.

Az a lényeg, hogy a nőknek meglegyen a lehetősége igent és nemet is mondani, és ténylegesen döntési helyzetről legyen szó. Amikor fiatalkoromban először mondtam igent, nem az volt a világ legkellemesebb élménye, de azért nem borzasztott el. Nem éreztem úgy, hogy vége a világnak, mert nem éreztem semmilyen nyomást, hogy muszáj elvállalnom. Talán egyetlen egy filmben éreztem ilyen nyomást, de nem fogom elárulni, hogy melyikben – bár azért olyan sok filmem nem volt, amiben vetkőznöm kellett volna. Ráadásul ha szégyenkeztem, amiért meg kell mutatnom magamat, igazából annak sem a meztelenséghez volt köze, csak ahhoz, hogy akkor éppen nem voltam elégedett a testemmel.

Önt színészként Jean-Luc Godard fedezte fel, de rendezte Krzysztof Kieślowski vagy Agnieszka Holland is. Születnek ma még olyan filmesek, akikre olyan egyértelműen zseniként fog emlékezni a világ, ahogy mondjuk majd Godard-ra fognak?

Manapság egyre nehezebb és nehezebb filmet készíteni. Furcsa ez az időszak: a streaming és a tévé mintha egyre inkább átvenné a hatalmat. De szerintem ez csak egy fázis, az emberek még mindig vágynak a mozizásra. A fiamon legalábbis ezt látom: neki nem elég, hogy csak tévézzen, el akar menni moziba, leülni egy sötét szobába, és ott nézni filmeket. És nem azért, mert én erre lökdöstem volna, hanem ösztönösen szereti azt az érzést, amit a mozizás okoz. Az emberek szeretnek együtt filmezni: azért az más, mint filmezés közben otthon enni valamit, és ha kell, kimenni a mosdóba. A mozit nem lehet helyettesíteni, még akkor sem, ha egyes streaming-szolgáltatók – nem mindegyik! – szeretnék is, hogy megsemmisüljön az egész. De azt nem látják, hogy ha megszűnnének a mozik, azzal az egész rendszert megölnék, mert az embereknek szükségük van arra az élményre is.

Hogy hatnak ezek a körülmények a zsenik születésére?

A szakma mindig megtalálja a zseniket: valakit mindig piedesztálra lehet állítani. Most csak általánosságban nehezebb a művészek élete. Az emberek főleg pénzt akarnak termelni, és csak kevesen vannak, akik inkább arra törekszenek, hogy nagyszerű filmeket hozzanak létre. Viszont szerintem épp azzal veszítenek pénzt, hogy mindig középen akarnak lavírozni, és csak olyasmibe fektetnek be, amivel nem vállalnak kockázatot, így aztán végül csak azok a filmek tűnnek fel, amelyek igenis rizikósak voltak, mert az emberek nem akarják újra meg újra csak ugyanazt látni. Én kizárólag olyan sikeres embereket ismerek, akik tökösek voltak, és kockáztattak, és csak olyanokat láttam megbukni, akiket csak a biztonság érdekelt, és mindig ugyanazzal a szarral próbálkoztak.

Tudott bármit Magyarországról, mielőtt megírta A grófnő című filmet Báthory Erzsébetről?

Csak egy kicsit. Mindent, amit Magyarországról tudtam, azt egy öreg nénitől, az egyik szomszédomtól hallottam, aki Magyarországról származott. Kislánykoromban sokszor vigyázott rám, amikor a szüleim a színházban dolgoztak, és mindig egészen őrült történeteket mesélt. Mielőtt megcsináltam A grófnőt, sokat tanulmányoztam a török megszállást, a történelemkönyveket, a Báthory-családot, olvastam az unokatestvérekről és az ő sötét sztorijaikról. A néni nagyon sokáig élt, talán százhárom éves volt, amikor meghalt.

És valamire csak akkor döbbentem rá: a lánykori neve Báthory volt, sőt, Báthory Erzsébet egyenesági leszármazottja volt.

És erről semmit nem tudtam, hiába készítettem egy filmet pont erről. Csak a házasságban felvett nevét ismertem. Úgyhogy elmondhatom: engem egy Báthory nevelt fel.

Mikről szóltak a néni őrült történetei?

Döbbenetes, ahogy az elme, a tudatalatti dolgozik. Gyakorlatilag az egész gyerekkorom azzal telt, hogy A grófnő történeteiről mesélt nekem, csak fogalmam sem volt, hogy arról szólnak ezek a vámpíros történetek a grófnőkről, akik fiatal lányok vérét isszák. Kilencéves kislánykorom óta hallgattam ezeket a sztorikat, sőt, még egy festmény is volt a házában, ami a kastélyt ábrázolta, ahol végül forgattam. Leforgattam egy egész filmet anélkül, hogy felfogtam volna, miért is vonz ennyire ez a történet. Hát a gyerekkorom miatt. És minderre nem jöttem rá a néni halála előtt.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?