Menjetek haza, nézzetek pornót!

Beszéljünk arról, ami a legfontosabb: A szürke ötven árnyalata-filmtrilógia utolsó része végre nem hagyja cserben a nézőit, és megadja nekik azt, amiért úgyis mindenki megvette a mozijegyet. Az elvileg a kemény, sőt kegyetlen, kendőzetlen és őrületesen mocskos szado-mazo szexről szóló sorozatban eddig pont olyan szemérmes gyávasággal ábrázolták a szexet, mint egy tévécsatorna bármelyik délutáni tinisorozatában, a harmadik részre a készítők rájöttek, hogy ha már eddig emberek millióinak hazudtak fülledt erotikát, akkor lehet, hogy kéne némi fülledt erotika is a vászonra.

Úgyhogy A szabadság ötven árnyalata most már tényleg az a szoftpornó, amire mindazok vágytak, akik túl decens állampolgárnak tartották magukat ahhoz, hogy egyszerűen befizessenek egy Király utcai, alagsori pornómoziba, de azért nagyon szerettek volna a száz négyzetméteres vásznat egy az egyben betöltő női mellbimbókat, vibrátorral izgatott, áttetsző bugyis nemi szerveket és csipkébe öltöztetett, széttárt női lábakat látni a moziban is. Márpedig ez egy az egyben a Szürke50 célközönsége.

Ennek ellenére mégis jobban jár mindenki, akit őrülten felizgat, amikor Jamie Dornan premier plánban szopogatni és szívogatni kezdi Dakota Johnson (testdublőrének) száz négyzetméteres mellbimbóját, ha inkább hazamegy, és rákattint egy tisztességes pornóvideóra a neten. Az ugyanis sokkal kevésbé fárasztó, unalmas és idegesítő, és semmivel sem kevésbé értelmes, mint A szabadság ötven árnyalata.

És ez még annak ellenére is így van, hogy az utolsó lett a trilógia legjobb része, hiszen a léc nemhogy alacsonyan volt, de elég mélyen be is ásták a földbe, a vakondokon kívül bárki megugrotta volna, még az is, aki lefilmezi, ahogy néhány hónap alatt leereszt a garázs sarkában felejtett gumilabda. Az első rész egy hosszú-hosszú Wikipedia-szócikk volt arról, mit is jelent a szado-mazo szex (nem, nem azt, amit a film ábrázolt), egy katedráról elszavalt erkölcsi vádbeszéddel egybekötve, miszerint aki ilyesmire vetemedik, az bizony beteg állat. A második részben viszont semmi, de a szó legszorosabb értelmében semmi nem történt, ami bizonyos tekintetben felüdülés volt, persze nem annyira, mintha a felvételek megsemmisültek volna egy eléggé el nem ítélhető gyújtogatás következtében.

Egy teljesen értelmetlen filmé, de ne legyünk telhetetlenek, ez is valami. Van benne autós üldözés, ami máris nagy szó, annak ellenére, hogy nincs értelme, hiszen olyan valaki követi a főszereplőket, akinek semmi szüksége arra, hogy kövesse őket, hiszen pontosan tudja, hol laknak és hol dolgoznak, viszont arra elég jó, hogy a főszereplőnő felizguljon tőle, és lezavarjon egy gyors menetet a kocsiban. (Jé, ez szó szerint ugyanígy elmenne egy nagyobb költségvetésű pornófilm leírásának is!) Van benne emberrablási kísérlet, van benne túszejtés, és a végén még arra a Nagy Titokra is fény derül, amire amúgy egyáltalán nem volt kíváncsi senki, mivel a tökéletesen dilettáns írók az előző két részben semmit nem tettek azért, hogy érdekessé és titokzatossá tegyék ezt a történetszálat. (Vagy bármelyik másikat.)

Az alkotók még abban is mutattak némi belátást, hogy végre elengedjék ezt a szado-mazo dolgot, ha már eddig is szem elé kötött selyemkendőkkel, csiklandozó tollakkal és piros plüss bilincsecskékkel kívánták megmutatni, mennyire kegyetlen is a főszereplő. A filmkészítők mostanra elfelejtették a főszereplő első részben elhangzó, emblematikus mondatát, az egyik legröhejesebbet a filmtörténelemben:

Én nem szeretkezem, én baszok!”,

és most már csakis habfürdős, puha ágyikós, szaténhálóinges szeretkezések vannak a filmben. Az egyetlen igazán kegyetlen merénylet az éteri érzékiség ellen az, amikor a nő megpróbálja lenyalogatni a vaníliafagyit, ami beleragadt a férfi mellkasszőrébe: nincs az a lovaglópálcával bíborvörösre vert fenék, amit fájdalmasabb lenne nézni ennél.

De még a nőábrázolásban is mutat némi előrelépést a harmadik rész. Az első kettő totálisan összekeverte ugyanis a kölcsönös beleegyezésen alapuló, és így mind a két felet egyenlő szintre helyező szado-mazo szexet (amelyben az alávetett kvázi maga „parancsolja”, hogy szexuális ízlése szerint bánjon vele a másik) azzal, amikor egy férfi mindenestül a saját tulajdonának tekint egy nőt, és drága ajándékokat ad neki azért cserébe, hogy akarata és jóérzése ellenére alávesse magát a másik akaratának a szexen kívül a magánéletben is. A harmadik rész ezzel szemben mintha feleselne is kicsit az első kettővel: bár a férfi, Mr. Grey továbbra is próbálja érzelmileg zsarolni, a hétköznapokon is korlátozni a szabadságában a nőt – ami egyébként a törvények szerint épp úgy bántalmazásnak számít, mint az asszonyverés –, de a nő, Anastasia legalább folyamatosan ellenszegül ennek, és szóvá is teszi, hogy ez nem egészen kóser így. Szóval míg eddig az alkotók romantikusnak és abszolút elfogadhatónak ábrázolták a családon belüli erőszakot, most mintha haloványan változott volna valami, pedig egyébként alighanem még a #metoo-kampány kezdete előtt írták a forgatókönyvet.

Ami viszont nem változott, az a körmönfont és nagyon ravasz propaganda. Az írónő, E. L. James trükkje tökéletes: olyanokat hálóz be, akik fogékonyak arra, hogy elkalandozzanak a kispolgári, képmutató erkölcsök és a leoltott lámpás misszionárius póz világából, hiszen elvileg szado-mazo szoftpornót olvasnak. Hogy aztán sok száz oldalnyi olvasmány vagy több órányi filmidő után egyértelművé tegye a számukra: ez az eltévelyedés nagyon rossz, beteges, léleknyomorító dolog, tisztességes, egészséges, megfelelő életet élni igenis csak kispolgári erkölcsök között lehet,

és amíg kifejlődik a pocakban a kis trónörökös, az anyukának legalább van kilenc, háborítatlan hónapja a konyhában tüsténkedni. Ennek a tökéletes megkoronázása A szabadság ötven árnyalata, amelyben már a címben jelzett szabadság is azt jelenti, hogy Mr. Grey végre felszabadult a gusztustalan aberrációja alól, és pláne felszabadult a rárakódott mocsok terhe alól az annak rendje és módja szerint eljegyzett, feleségül vett, majd teherbe ejtett Anastasia is. És bár a leendő apuka először nem átallott megijedni az apaságtól, a film végére még épp időben megérti, hogy a saját vágyak megélése alantas dolog, amit el kell felejteni, családi életet kell élni, és szaporítani kell a nemzetet.

Szóval tényleg jobban járunk, ha inkább beteszünk otthon egy pornófilmet. Az legalább nem szeretné megmondani, hogyan is kell jól élni az életünket, és nem is ítélkezik felettünk, ha mégsem így éljük. És még a párbeszédek sem bugyutábbak egy jottányival sem.