Advertisement

Vásárolj 4db Somersby-t, töltsd fel az AP kódját és nyerj!

Az egész ország az én filmemről beszélt

Interjú Paolo Genovesével, a Teljesen idegenek és A hely rendezőjével

2018.03.17. 18:09

Paolo Genovese nevét két éve még nem nagyon ismerte egy magyar sem, de a filmrendező 2016 legvégén berobbant a magyar mozikba – egy kis költségvetésű, egyetlen lakásban játszódó olasz művészfilmmel. A Teljesen idegenek sikere még a magyar forgalmazót is megdöbbentette: azóta is, már lassan másfél éve folyamatosan a mozik műsorán van, és 70 ezer nézőjével ez volt 2017 legnézettebb (nem magyar) art filmje a magyar mozikban. Ami onnan nézve persze nem is olyan nagy csoda, hogy tényleg kifejezetten jó filmről volt szó.

A sztori egyetlen egyszerű ötletre épül: egy társaság játékból elhatározza, hogy egy vacsora erejéig minden bejövő telefonhívást ki kell hangosítani, és minden üzenetet fel kell olvasni a többieknek. Aztán persze gyorsan kiderül, hogy mindenki rejteget valamit: egy szeretőt, szexuális irányultságot, hogy nem szereti annyira a másikat, mint kéne – vagy éppen azt, hogy jobban szereti, mint a másik gondolta volna. A filmet hatvan országban mutatták be, és több remake is készül belőle: nemrég jelentették ki, hogy nálunk  Goda Kriszta készíti el a film magyar verzióját.

Genovese új filmje, A hely pedig most debütált a magyar mozikban. A történet ezúttal jóval példázatszerűbb: sorra járulnak az emberek egy névtelen, fura fickó elé, aki valóra tudja váltani a legnagyobb vágyukat, csak éppen cserébe mindig kér valamit – és többnyire valami rettenetes dolgot. Van, akinek meg kell erőszakolnia egy nőt, hogy visszanyerje a látását, másnak gyilkolnia kell, hogy visszakapja a férjét, és így tovább.

Paolo Genovese a premierre Budapestre látogatott, és bár úgy volt, hogy az Index is interjút készíthet vele, a meghívó Olasz Kultúrintézet végül úgy döntött, mivel rengeteg újságíró jelentkezett, inkább egy közös beszélgetést szerveznek a rendezővel. Így az alábbi szöveg az összes jelenlévő újságíró kérdéseire adott válaszból állt össze. Szóba került, miért nem szereti a remake-eket a rendező, hogy milyen hatása volt a Teljesen idegeneknek Olaszországban, és hogy milyen véletlen hiba révén került egyáltalán a filmszakmába.

Mit szól ahhoz, hogy ennyi remake készül a filmjeiből? Amerikában Leonardo DiCaprio is jelentkezett producernek, Franciaországban már el is készült a film, de hamarosan a magyarok is előállnak a saját verziójukkal.

Már Görögországban és Spanyolországban készült a filmből remake, ami összesen 25 millió dollárt hozott a mozipénztáraknál. Nagyon örülök, hogy a filmem újabb és újabb verziók alapjául szolgál, de őszintén szólva miután megnéztem a spanyol változatot, eldöntöttem, hogy soha többet nem nézek meg egy remake-et sem. Fura érzés látni ezeket a filmeket: én heteket, hónapokat gondolkodtam azon, hogy pontosan hogyan írjak meg egy-egy részt a forgatókönyvben, aztán mindezt az adott nyelv sajátosságainak köszönhetően egyszerűen megváltoztatják.

Mondhatnám, hogy ez gyönyörű dolog, de ha őszinte akarok lenni, annyira nem szimpatikus nekem.

Ha viszont pont ugyanolyan filmet készítenének, mint amilyen a Teljesen idegenek volt, úgy érezném, ez azért nem túl eredeti alkotás. Muszáj változtatni, de hiába, ennek csak nem tudok örülni. De persze az, hogy a Teljesen idegeneket összesen 60 országban forgalmazták, és ebből 10 országban remake is készül, önmagában véve örömmel tölt el.

Paolo Genovese (k) a Teljesen idegenek forgatásán
Paolo Genovese (k) a Teljesen idegenek forgatásán
Fotó: Saverio Lombardi Vallauri

Nincs joga beleszólni abba, hogy mit szabad és mit nem szabad megtenniük azoknak, akik remake-et készítenek a filmjéből?

Nincsen. A szerződésben az szerepel, hogy mindenki azt csinál vele, amit csak szeretne.

És a spanyol élmény hatására nem is gondolt arra, hogy változtasson ezen a szerződésen?

Azt szívesen meghagynám az egyik kitételben, hogy a filmnek komédiaként kell indulnia, de mindenképp drámaként kell véget érnie. A spanyol remake mindvégig csak egy vígjáték volt. Örültem volna, ha ez a fontos kettősség megmarad a filmben.

A Teljesen idegenek ugyan a tizenegyedik filmje volt, mégis ez volt az első, amellyel igazán berobbant a neve a köztudatba. Ön szerint miért lett pont ez a film ennyire sikeres az egész világon?

Sok sikerfilmet rendeztem Olaszországban, rengeteg díjat nyertem velük, és anyagilag is elég jól jártam velük. A Teljesen idegenek mégis más volt: egy idő után már nemcsak filmként kezdett funkcionálni, hanem társadalmi témává vált – máshogy kezdtek rá tekinteni, mint a többi filmemre.

Volt egy pont, amikor már egész Olaszország erről beszélt: erről volt szó a tévében, a rádióban, a talk show-kban, és színdarab is készül belőle.

Ha nincs a film, az akkor elhangzó gondolatok valószínűleg sosem jutottak volna el ezeknek a médiumoknak a műsoraiig, de azzal, hogy már az jut az emberek eszébe, ha ránéznek a telefonjaikra, a filmnek sikerült elindítania egy össztársadalmi gondolkodást arról a kérdésről, mennyire uralkodnak rajtunk a eszközeink. Szerintem ez volt a siker kulcsa Olaszországban és a többi országban is. Ezen kívül pedig talán az, hogy bár komédiaként indul, mégis drámai lesz a végkifejlete, és ennyiben épp olyan, mint az emberi élet.

Korábban azt nyilatkozta, eleinte az olaszok titkos életéről szeretett volna filmet készíteni, de aztán mégis úgy döntött, kihagyja a filmből az olasz politikáról, közéletről és hasonlókról szóló részeket.

Akkor döntöttem el, hogy a Teljesen idegenek a mobiltelefonokról és az ezekbe zárt titkokról fog szólni, amikor rájöttem, milyen sok szempontból megváltoztatják a telefonok az életünket. A forgatókönyv írása közben is ki voltak téve a telefonjaink az asztalra, és ott volt bennük minden titkunk, legyen szó akár politikáról, akár magánéletről, akár az egészségünkről, a gazdasági helyzetünkről. De muszáj volt választanom ezek közül a titkok közül, és végül úgy döntöttem, a fő téma az lesz, mennyire kevéssé is ismerjük a bennünket körülvevő embereket. Nem akartam, hogy a film egy gegsorozatba fulladjon; azt akartam megmutatni, hogy ha tényleg belepillanthatnánk a családtagjaink, barátaink telefonjába, mennyivel jobban megismerhetnénk őket annál, mint amennyire az emberek többsége valójában ismeri őket.

A Teljesen idegenek egyik jelenetében elhangzik, hogy a szereplők egyike – akinek az a titka, hogy meleg – talán kifejezetten szerette volna, ha ő is lebukik. Tényleg megkönnyebbülést hoz a lelepleződés?

Ez nagyon függ az adott ember személyiségétől, de valóban megélhetjük akár megkönnyebbülésként is a lebukást. A kriminológiában van is egy olyan elmélet, amely szerint egyes sorozatgyilkosok szándékosan hagynak nyomokat maguk után, mert nagyon szeretnék, ha lelepleznék őket.

Azokat az embereket, akiknek titkai vannak, szerintem két csoportba oszthatjuk. Az egyikben azok vannak, akik szinte betegesen hazudoznak: ők épp ennek a kényszere alól szeretnének menekülni a lelepleződés révén. A másik csoportba olyan emberek tartoznak, akik arra kényszerülnek, hogy kisebb-nagyobb dolgokban ne mondjanak igazat, és ezzel együtt is tudnak élni. Ők nem szeretnének lelepleződni.

Eleinte főként csak reklámokat rendezett. Hogyan került végül a mozik világába?

Valóban dolgoztam a reklámszakmában is, de már akkor is forgattam rövidfilmeket. Akkor döntöttem el, hogy játékfilmekkel szeretnék foglalkozni, amikor kitüntették az egyik kisfilmemet egy fontos díjjal, ezért egy producer felajánlotta a lehetőséget, hogy kipróbáljam magam ezen a területen is. A kisfilm arról szólt, milyen megpróbáltatásokon megy keresztül egy kislány Észak-Olaszországban, amiért a déli származása miatt diszkriminálják és kinevetik – az ilyesmi nálunk nagyon jól hallatszik már a beszéden is. A filmet a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon vetítették; a mozigépész egy szerencsétlen mozdulata miatt a kép végig életlen volt a vásznon. Aztán felhívtak a fesztiváltól, hogy megnyertem az első díjat.

Az indoklás szerint azért a bátorságomért, ami ahhoz kellett, hogy egy ilyen történetet teljesen életlen képekkel mertem elmondani a közönségnek.

Szándékos koncepció volt, hogy a Teljesen idegenek után A hellyel megint egy egyetlen helyszínen játszódó történetet írt?

Ez a tizenkettedik filmem: teljesen véletlenül alakult úgy most egymás után kétszer is, hogy a cselekmény egy helyszínen játszódjon. Annyiról van szó, hogy most olyan életszakaszban vagyok, amikor szeretem górcső alá venni az emberi érzelmeket, a vágyakat, a privát történeteket, és ez most sokkal jobban foglalkoztat, mint a különféle helyszínek kitalálása. A következő filmem teljesen más lesz, abban már sok helyszínen fogok forgatni.

Meglepő, hogy a film címéül a lehető legkevésbé érdekes szót választotta, ami egyúttal a film helyszínül szolgáló bár (The Place) neve is.

Hogy miért így döntöttem, arra nincs különösebb indokom. Azt szerettem volna, ha nem egy kimondottan olasz hely, hanem egy semleges, a világon akárhol elképzelhető hely jelenik meg a filmben. Fiatalkoromban Rómában éltem, és néha elmentem gitározni egy The Place nevű helyre: az egyetlen kocsmába Rómában, ahol nemzetközi közönség gyűlt össze. Talán ez az élmény is szerepet játszott abban, hogy ezt a címet választottam.

És honnan jött a film alapötlete?

Egy kanadai, részenként húszperces websorozatból, amelynek az volt az alaptémája, hogy meddig mennél el annak érdekében, hogy megkapd, amit szeretnél. Elutaztam Kanadába, és elmondtam a producernek, hogy egész estés mozifilmet szeretnék készíteni ebből a remek témából. Arról akartam beszélni a filmmel, hogy hogyan lehet leszámolni a saját démonainkkal, és érdekelt az emberi vágy minden aspektusa. És az is, hogy ha már annyit ítélkezünk egymás felett az élet minden helyzetében, vajon ugyanerre magunkkal szemben is képesek vagyunk-e.

Miért bíznak meg a filmbeli névtelen férfiban az emberek?

A főszereplőnek még saját tulajdonneve sincsen; nem egy valós embert jelképez, inkább egy olyan kérdést, amelyet mindenki feltesz magának, mielőtt meghozna egy nagy döntést. Van, aki számára ez Isten hangját szimbolizálhatja, másnak a saját lelkiismeretét, megint másnak pedig az ördögöt juttathatja az eszébe. A férfi önmagunk része: az, amelyiket mindig kérdőre vonunk egy-egy fontos lépésünk előtt.

Szeretne külföldön is forgatni?

A következő filmemet angol nyelven, Manhattanben fogom forgatni. De úgy gondolom, ahhoz, hogy egy film érdekelje a nemzetközi közönséget, nincs szükség arra, hogy angolul beszéljenek vagy külföldi színészek szerepeljenek benne. Elég, ha a saját országunkban, a saját színészeinkkel találunk egy olyan témát, amely mindenkinek szól.

Ön mit kérne A hely névtelen emberétől? Mi az, amire a legjobban vágyik?

Nagyon szerencsés embernek tartom magam, mert azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek, és amit már a gyerekkoromtól kezdve csinálni akartam: történeteket mondhatok el. Ha ez nem így lenne, ezt kértem volna: hadd meséljek történeteket. Viszont a filmben a névtelen férfi többnyire valamilyen szörnyű dolgot kér azért cserébe, hogy a másik megkaphassa, amit akar. Én a jelenlegi élethelyzetemben nem lennék képes arra, hogy bármilyen borzasztó dolgot véghez vigyek azért cserébe, amit szeretnék. De, mivel tényleg szerencsésnek mondhatom magamat, erre nem is vagyok rákényszerülve.

És ha önnek kéne kitennie a telefonját a többiek elé az asztalra, mi lenne az a titok, amelynek felszínre kerülésétől a legjobban fél?

Természetesen nem árulhatom el, mi az, amit nem szeretnék elárulni.

Épp azért rendeztem meg ezt a filmet, hogy mindenkit figyelmeztessek: nem érdemes belesni mások titkai közé.

Ne maradjon le semmiről!