Erotikus szemétből lett csodálatos művészet

A Hullák a naponnak semmi köze nincsen ahhoz, hogy mi történik a világban 2018-ban, mi mozgatja az embereket, milyen történeteket akarnak hallani, nincs tekintettel se erkölcsre, se kispolgári igényekre, nem érdekli, ha valaki felbolydul az erőszak láttán, összemossa a szexet, a horrort, a fejlövést, és az egész annyira csodálatos, hogy azonnal megnéztem volna még egyszer. Hélène Cattet és Bruno Forzani filmje gyakorlatilag egy, a korral teljesen összeegyeztethetetlen stílusgyakorlat a hetvenes évek legerkölcstelenebb európai szemétfilmjeiből, csak amíg mondjuk Tarantino nagy műveket farag ugyanezekből, a házaspár a kísérleti film, a western, az olasz thrillerek elemeivel kikutyul magának valamit, ami nem stimulál szinte semmit, csak a zsigereket. Mikor volt olyan, hogy egy erotikus westernfilmben  csak azt mesélnek el szövegben, amit feltétlenül muszáj, és mindent ki kell következtetnünk abból, amit látunk? A Hullák a napon 100%-ban vizuális film, ha tehettem volna, még a pislogást is kihagyom, nehogy lemaradjak egy másodperc töredékére bevágott képről.

A Hullák a napon (vagyis az eredeti címe alapján fordítva: Hagyd barnulni a hullákat) Jean-Patrick Manchette és Jean-Pierre Bastid regénye alapján készült, de mivel arról sajnos nem hallottam még, leginkább a Free Fire-höz tudom hasonlítani a történetét. Egy korzikai romos tanyán összeverődik két rendőr, egy aranytolvaj banda, a házigazdák, a házigazdák családtagjai, és egy rövid, feszült felvezetés után megpróbálják egymást keresztbe-kasul kinyírni.

De Cattet és Forzani filmjeiről nem arról szólnak, hogy mi történik, hanem hogyan. A házaspár minden egyes rendezésével (de még a rövidfilmjeikkel is) fogja a hetvenes évek esztétikáját, és addig tolja őket, amíg szinte elviselhetetlenek lesznek. A színes fények, az átszínezett sziluettek, az ellenfény, a szuperközelik a szemekről, a loccsanó vér és egyéb testnedvek, a bőrkesztyűk, bőrdzsekik, tükröződő napszemüvegek. A zenéiket évtizedekkel ezelőtti olasz filmekből veszik, a színészek pedig csak arcok, nem művészek - ha valakinek morcos feje van, középkorú, és nem úgy áll rajta a bőrjakó, mint egy zsák krumplin, akkor elég jó esélye van, hogy bekerüljön a rendezők filmjébe.

Igazából ezek a fétisek teszik annyira szórakoztatóvá a Hullák a napont, és simán el tudom képzelni, hogy ezek azok, amik a legtöbb embert elborzaszthatják Cattet és Forzani filmjeitől. Pedig amit ők művelnek, annak nem igazán van párja manapság: fognak egy közhelyes alapszituációt, és addig díszítik a saját hülyeségeikkel, hogy művészet lesz belőle. Első játékfilmjükben, a Bűverőben egy utazást egy vonaton úgy mutatnak be, mint pokoli, taszító testrészek gyömöszölését, ott a kukás legalább annyira rémisztő, mint egy gyilkos. A Hullák a naponban a helyzet maga egy hatalmas klisé, de úgy mutatják be, mintha gigászok csatája lenne a világ legesztétikusabb filmjében. Egy női alakból ikon lesz, a fegyverekből fétistárgyak, az ellopott aranyból mitikus kincs, a szereplőkből pedig csak apró hangyák az élet bolyában.

Azért olyan nehéz írni a filmjeikről, vagy legalábbis nekem esik a nehezemre, mert annyira a filmnyelvben gondolkodnak, hogy minden egyes mozzanat és csavar teljesen értelmezhetetlen, ha nem figyelünk oda. Sergio Leone is ki tudta fejezni egy csomó férfiszem közelképével azt, hogy mi zajlik az emberek fejében, Cattet és Forzani is előszeretettel használja ezt. A vágás néha olyan gyors, ahogy egy puska ropog, néha pedig olyan cseles, hogy észre sem vesszük, csak azt, amit kommunikál, csak érezzük.Az egész munkásságukra jellemző maximumra csavart hangeffektek itt is megvannak, a reccsenő bőrtől a cupákoló nyers húson át a pisztolyok a tengerparton örökké visszhangzó ropogásáig. Bődületes egyszerűsítés, de a mai filmek nagyon-nagyon százaléka nem ilyen, fogják a kezünket, balzsamozzák a szemünket, és nem várnak tőlünk el túl sok munkát (jó, ellenpéldák azért bőven akadnak).

Cattet és Forzani csak azt műveli, hogy leültet minket egy sötét teremben egy csomó idegennel, és addig bombáz minket mindenféle érzékiséggel és erőszakkal, amíg be nem hódolunk. És ha maga a vizuális megvalósítás nem is lenne elég a Hullák a napon sok idő óta az a film, ami tényleg szórakoztatóan használja az időkavarást is, amikor perceket előre, vagy éppen hátrafele ugrál az időben (és csak hogy jól megkavarjon minket, még ki is írja a pontos időt hozzá). Tényleg nem tudom még jobban ajánlani.

A Hullák a napon az idei Titanic programjában látható, másodszor és utoljára kedden a Toldi moziban 21:15-kor.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!