A rabbi leszbikus felesége a Cure-ra veszti el a fejét

Sebastián Lelio chilei rendező nevét akkor ismerte meg a magyar közönség, amikor az Egy fantasztikus nő című filmje elhappolta az Oscart a Testről és lélekről elől. Idén ugyanis ez a film kapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat, nem is érdemtelenül. (Az Egy fantasztikus nőről ebben a cikkben írtunk hosszabban.) Lelio elképesztő tempóban dolgozik mostanában, az Egy fantasztikus nő után már két angol nyelvű filmet is leforgatott. Mindkettőt világsztárokkal: A rabbi meg a lányában Rachel Weisz és Rachel McAdams, a Gloriában pedig Julianne Moore játszik.

Az Egy fantasztikus nő eddig elkerülte a magyar mozikat, annak ellenére, hogy az Oscar miatt valószínűleg elég sokan kíváncsiak lettek volna rá. Májusban végre bemutatják, de A rabbi meg a lánya magyar moziforgalmazásáról nincs hír, a Titanic Filmfesztiválon játszották, mi is ott láttuk. Pedig a regényt, amiből készült, az elsőkönyves angol író, Naomi Alderman könyvét itthon is kiadták. Alderman saját gyerekkora világába, egy londoni ortodox zsidó közösségbe helyezte a történetet. Egyik főszereplője, a rabbi lánya, Ronit Krushka ide tér vissza New York-ból, amikor értesül róla, hogy az apja meghalt.

Már csak azért is, mert nemcsak a rabbi lányáról, hanem két másik, ugyanolyan fontos szereplőről is szól a történet. Visszatérve az apja temetésére Ronit (Rachel Weisz), akivel az egész közösség érezteti a megvetését, megdöbbenve tapasztalja, hogy két gyerekkori barátja, Esti (Rachel McAdams) és Dovid (Alessandro Nivola) összeházasodtak. Lelio lassan adagolja az információkat, így eleinte nem világos, hogy miért is olyan meglepő ez a hír Ronitnak. Ahogy az is csak lassan bomlik ki előttünk, hogy miért nem tudta, hogy az apja haldoklik, hogy a helyi újság szerint miért nem volt gyereke a rabbinak, és hogy miért olyan távolságtartó vele mindenki.

A film egyik legszebb jelenetében (ami után az ember garantáltan The Cure-t fog hallgatni egész héten) aztán világos lesz: Ronit és Esti szerelmesek voltak. A botrány kirobbanása után Ronit a szabad életet választotta New Yorkban, míg Esti inkább betagozódott, férjhez ment, és tanár lett a helyi lányiskolában. Innentől aztán összekuszálódnak a szálak Ronit, Esti és Dovid hagyományosnak egyáltalán nem nevezhető szerelmi háromszögében.

Bár A rabbi meg a lánya úgynevezett női film, ahogy Lelio korábbi filmjei is, mégis Dovidnak, a leendő rabbinak jutott benne a legösszetettebb szerep. Ő az, aki talán a leghosszabb utat járja be a filmben. Bár a közösség férfitagjainak azt mondja, hogy rendet tart a házában, egyáltalán nem az az elnyomó férj, akit annyi filmben láttunk már. Ugyanannyira sajnáljuk és ugyanannyira drukkolunk neki is, mint a nőknek. Esti, akit Rachel McAdams igazán megkapóan játszik, szereti a férjét, szereti a munkáját, szereti az éltét ebben a közösségben. Csak éppen szerelmes Ronitba.

Abba a Ronitba, aki a film legmegfoghatatlanabb karaktere. Nem Rachel Weisz hibája, de valahogy mindvégig távol maradunk tőle. El van veszve két világ között, cigizve bámul a semmibe. Bármennyire is Esti az elnyomott karakter, mégis inkább ő mozgatja inkább a szálakat. Kivéve a szexben, ott Ronit irányít. A rabbi meg a lánya viszonylag hosszú és fontos szexjelenete egyszerre nagyon szemérmes és mégis merész. Nem látjuk egyik színésznőt sem meztelenül, még félmeztelenül sem, mégis jó nagy bátorság kellett az eljátszásához.

Az egyik ok maga Ronit, a másik pedig, hogy a film néha bizony elég unalmas. Bár a sztori és a szereplők érdekesek, a feszültség többször is elillan, és átadja a helyét az unalomnak. A rabbi meg a lánya kétórás, de a vége felé olyan érzésem volt, mintha már legalább három órája nézném ezt a sok fekete ruhát és szürke házfalat. Naomi Alderman könyvének egyik nagy erényét, az ortodox zsidók mindennapi életének, szokásainak leírását, nem sikerült átmenteni a filmbe. Valószínűleg nem is akarták, a rendezőt sokkal jobban érdekelte a főszereplők közötti kapcsolat. Pedig az olyan részek, mint a nők kötelező parókaviselése, nemcsak érdekesek, de hozzá is adnak a történethez.

A keserédes lezárás viszont jól sikerült, nincs happy end, de közben mégis van. Az engedetlenség önmagában nem jó vagy rossz, születhet belőle valami új, a korábbinál talán boldogítóbb rend.