A rabbi leszbikus felesége a Cure-ra veszti el a fejét

2018.04.17. 05:13

Sebastián Lelio chilei rendező nevét akkor ismerte meg a magyar közönség, amikor az Egy fantasztikus nő című filmje elhappolta az Oscart a Testről és lélekről elől. Idén ugyanis ez a film kapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat, nem is érdemtelenül. (Az Egy fantasztikus nőről ebben a cikkben írtunk hosszabban.) Lelio elképesztő tempóban dolgozik mostanában, az Egy fantasztikus nő után már két angol nyelvű filmet is leforgatott. Mindkettőt világsztárokkal: A rabbi meg a lányában Rachel Weisz és Rachel McAdams, a Gloriában pedig Julianne Moore játszik.

Az Egy fantasztikus nő eddig elkerülte a magyar mozikat, annak ellenére, hogy az Oscar miatt valószínűleg elég sokan kíváncsiak lettek volna rá. Májusban végre bemutatják, de A rabbi meg a lánya magyar moziforgalmazásáról nincs hír, a Titanic Filmfesztiválon játszották, mi is ott láttuk. Pedig a regényt, amiből készült, az elsőkönyves angol író, Naomi Alderman könyvét itthon is kiadták. Alderman saját gyerekkora világába, egy londoni ortodox zsidó közösségbe helyezte a történetet. Egyik főszereplője, a rabbi lánya, Ronit Krushka ide tér vissza New York-ból, amikor értesül róla, hogy az apja meghalt.

A regény (és a film) eredeti címe Disobedience (Engedetlenség), ami lényegesen jobban kifejezi, hogy miről is van szó.

Már csak azért is, mert nemcsak a rabbi lányáról, hanem két másik, ugyanolyan fontos szereplőről is szól a történet. Visszatérve az apja temetésére Ronit (Rachel Weisz), akivel az egész közösség érezteti a megvetését, megdöbbenve tapasztalja, hogy két gyerekkori barátja, Esti (Rachel McAdams) és Dovid (Alessandro Nivola) összeházasodtak. Lelio lassan adagolja az információkat, így eleinte nem világos, hogy miért is olyan meglepő ez a hír Ronitnak. Ahogy az is csak lassan bomlik ki előttünk, hogy miért nem tudta, hogy az apja haldoklik, hogy a helyi újság szerint miért nem volt gyereke a rabbinak, és hogy miért olyan távolságtartó vele mindenki.

A film egyik legszebb jelenetében (ami után az ember garantáltan The Cure-t fog hallgatni egész héten) aztán világos lesz: Ronit és Esti szerelmesek voltak. A botrány kirobbanása után Ronit a szabad életet választotta New Yorkban, míg Esti inkább betagozódott, férjhez ment, és tanár lett a helyi lányiskolában. Innentől aztán összekuszálódnak a szálak Ronit, Esti és Dovid hagyományosnak egyáltalán nem nevezhető szerelmi háromszögében.

Bár A rabbi meg a lánya úgynevezett női film, ahogy Lelio korábbi filmjei is, mégis Dovidnak, a leendő rabbinak jutott benne a legösszetettebb szerep. Ő az, aki talán a leghosszabb utat járja be a filmben. Bár a közösség férfitagjainak azt mondja, hogy rendet tart a házában, egyáltalán nem az az elnyomó férj, akit annyi filmben láttunk már. Ugyanannyira sajnáljuk és ugyanannyira drukkolunk neki is, mint a nőknek. Esti, akit Rachel McAdams igazán megkapóan játszik, szereti a férjét, szereti a munkáját, szereti az éltét ebben a közösségben. Csak éppen szerelmes Ronitba.

Abba a Ronitba, aki a film legmegfoghatatlanabb karaktere. Nem Rachel Weisz hibája, de valahogy mindvégig távol maradunk tőle. El van veszve két világ között, cigizve bámul a semmibe. Bármennyire is Esti az elnyomott karakter, mégis inkább ő mozgatja inkább a szálakat. Kivéve a szexben, ott Ronit irányít. A rabbi meg a lánya viszonylag hosszú és fontos szexjelenete egyszerre nagyon szemérmes és mégis merész. Nem látjuk egyik színésznőt sem meztelenül, még félmeztelenül sem, mégis jó nagy bátorság kellett az eljátszásához.

A rabbi meg a lánya minden szépsége, finomsága ellenére sem érint igazán mélyen.

Az egyik ok maga Ronit, a másik pedig, hogy a film néha bizony elég unalmas. Bár a sztori és a szereplők érdekesek, a feszültség többször is elillan, és átadja a helyét az unalomnak. A rabbi meg a lánya kétórás, de a vége felé olyan érzésem volt, mintha már legalább három órája nézném ezt a sok fekete ruhát és szürke házfalat. Naomi Alderman könyvének egyik nagy erényét, az ortodox zsidók mindennapi életének, szokásainak leírását, nem sikerült átmenteni a filmbe. Valószínűleg nem is akarták, a rendezőt sokkal jobban érdekelte a főszereplők közötti kapcsolat. Pedig az olyan részek, mint a nők kötelező parókaviselése, nemcsak érdekesek, de hozzá is adnak a történethez.

A keserédes lezárás viszont jól sikerült, nincs happy end, de közben mégis van. Az engedetlenség önmagában nem jó vagy rossz, születhet belőle valami új, a korábbinál talán boldogítóbb rend. 

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!