A legpocakosabb Escobar, akit valaha láttunk

Két éve hosszú cikkben voltunk kénytelenek rendet vágni a sok drogbárós film- és sorozatterv között. Annyira rákapott ugyanis a témára Hollywood, hogy többtucatnyi projekt készült egyszerre körülbelül ugyanarról. Persze A sebhelyesarcútól a Végveszélyben-en át a Betépvéig mindig foglalkoztak a drogbárókkal, de olyan elánnal, mint az elmúlt években, még soha. A drogbárók közül is természetesen a műfaj királya, Pablo Escobar kapta a legtöbb figyelmet. Róla szóltak a Netflix zseniális Narcos sorozatának első évadai, róla akart filmet csinálni az Oliver Stone, Leonardo DiCaprio páros is Killing Pablo címmel. Ebből egyelőre nem lett semmi, elkészült viszont az Escobar (Loving Pablo) Javier Bardemmel és Penélope Cruzzal.

Bardem legalább tíz évig küzdött azért, hogy eljátszhassa Escobart, de egy spanyol nyelvű Escobar-filmet senki nem akart finanszírozni. (Pontosan úgy, ahogy a Törtetők című sorozat vonatkozó részeiben történt.) Végül Bardem és a film rendezője, a szintén spanyol Fernando León de Aranoa belement az angol nyelvű verzióba. De valamilyen rejtélyes oknál fogva mind Bardem, mind a nő főszereplő, Penélope Cruz saját, természetesen amúgy is meglévő spanyol akcentusukra több lapáttal rádobva játszanak a filmben. Ehhez jön még Escobar szájzáras beszédstílusa, amit Bardem hűen utánoz, és ez elég ahhoz, hogy a film első tíz percében ezzel legyünk elfoglalva. De később is iszonyúan zavaró, hogy azok a bandatagok például, akikről többször elhangzik, hogy iskolázatlanok, és szinte gyerekkoruk óta Escobart szolgálják, angolul dumálnak egymás között.

Mivel Escobart elölről hátulról feldolgozták ezerszer, Bardeméknek új megközelítést kellett találniuk. Ez lett Virginia Vallejo könyve, a Szerettem Pablót, gyűlöltem Escobart. Vallejo kolumbiai médiasztár volt, aki 1983-ban interjút készített Escobarral, egymásba szerettek, és évekig szeretők voltak, noha Escobar nős volt, és volt egy csomó másik szeretője is. Vallejo 2006-ban, tehát jóval Escobar halála után írta meg a sztorijukat, a könyvét az egész világon, így nálunk is falták. Persze, hiszen azt ígérte, hogy a mindenki által ismert Escobar-képet árnyalva valami újat, közelebbit tudhatunk meg a lassan legendává váló drogbáróról. Hiszen ki ismerte volna jobban, mint az a nő, aki évekig mellette volt?

Ahogy ezt ígérte a könyv alapján készült film is. De az ígéret beteljesítetlen maradt, mert 

Mivel Virginia Vallejo az elbeszélőnk, az ő narrációja kíséri végig a filmet, Escobart az ő szemén keresztül látjuk. Végigmegyünk a felemelkedésén és a bukásán, ahogy a kapcsolatuk szárba szökkenésén és széthullásán is. De egyikről sem tudunk meg túl sokat, illetve amit megtudunk, az elég kiábrándító és nem elég mély ahhoz, hogy két órán át feszülten figyeljük.

Az mindenesetre kiderül, hogy Escobar és Vallejo kapcsolatát sokkal inkább az érdekek, mint az érzelmek mozgatták. Pablo villantani akart a haverjai meg az üzletfelei előtt egy híres és szép nővel, aki soha nem volt olyan fontos számára, hogy a felesége elhagyása akárcsak egy pillanatig eszébe jusson. Vallejo meg élvezte, hogy egy veszélyes és gazdag pasija van. Az első perctől újságíróként (is) közelített felé, mindig is írni akart róla. Escobar maga is az önéletrajzírójának nevezte, bár valószínűleg nem olyan könyvre számított, mint amit végül Vallejo megírt. Sajnos a filmben csak két valamirevaló párbeszédük van, így azt, hogy Vallejo mit szeretett szívből, érdek nélkül Pablóban, nem tudjuk meg.

Vallejo okos és tájékozott nő volt, mégis pillanatokkal a megismerkedésük után meghozta a Vajna Timi-s döntést: őt nem érdekli, hogy honnan van a férfi pénze, csak az, hogy mire költi. Ellentétben azokkal a gyereklányokkal, akiket szegény családok adtak el, hogy Escobar és a Medellín kartell tagjainak szeretői legyenek, pontosan tudta, hogy mennyi vér tapad pénzhez, amit elszór. De nem zavarta, nagyon sokáig nem. És később sem a lelkiismerete, hanem a megsértett érdekei és egója vezették oda, hogy szakítson Escobarral.

Ugyanígy a drogbáró esetében: a készítők annyira szerették volna a valós Escobart megmutatni, hogy nagyjából ötpercenként tolják a nézők arcába Javier Bardem kétségkívül impozánsra növesztett pocakját. Bardem a hízáson kívül is nagyon igyekezett, úgyhogy a film végére nemcsak megszoktam, de meg is szerettem az alakítását. (Ellentétben Penélope Cruzzal, aki gyönyörű, de elég modoros végig. Bár az is igaz, hogy Vallejo maga is ebben a behízelgő, kényszeresen flörtölő stílusban nyomult.) Az már a forgatókönyv hibája, hogy azon kívül, amit eddig is tudtunk róla, miszerint Escobar egy pszichopata gyilkos volt, aki semmitől nem riadt vissza a hatalmának és milliárdos kokaincsempész-üzletének megtartása érdekében, nem tudunk meg sokkal többet. Arról is csak nagy vonalakban kapunk képet, hogy milyen elképesztő pusztítást végeztek a kartellek Kolumbiában, hogyan tették teljesen tönkre az országot.

Még szerencse, hogy a folyamatban lévő nagyjából hatszázharminc drogbárós filmből majd ezek is kiderülnek szépen.