Vérszegény családi film lett a cápahorrorból

Aki megnézte a Meg – Az őscápa trailerét, az pontosan látta, milyen filmre számíthat. A nagy költségvetésű mozik előzetesei mostanában elég gyakran átvágják a nézőt, de a nyár cápás filmjének trailerében minden benne van, amit tudni kell. Jason Statham, a maiaknál három számmal nagyobb cápa, tengerparti pánik, idióta poénok. És az is kitűnik az előzetesből, hogy mi nincs a filmben: vér. Szóval a trailer után bennem csak egyetlen kérdés merült fel: Lesz olyan jelenet, amikor Jason Statham puszta kézzel pofozza le a gigacápát?

A sztori meglepő módon nem Hollywoodban született, hanem egy regényciklus első regényét dolgozza fel. Steve Alten 1997-ben írta meg a film alapjául szolgáló könyvet, és most már a hetedik részen dolgozik Meg: Purgatórium címmel. Ebből azért látszik, hogy hiába a papírra nyomott szó, mégiscsak trashről van szó. És tényleg: a történet szerint egy mélytengeri kutatóbázis túl mélyre kutat, és felzavarnak egy kétmillió éve kihaltnak hitt állatot, a megalodont. Mindig van egy nagyobb porcos hal – szól az idevágó ősi jedi mondás: a Megnek becézett ragadozó több mint húsz méter hosszú, tenyérnyi fogak sorakoznak a szájában, több sorban, és az állatos horrorok íratlan szabályainak megfelelően nem állatként viselkedik, hanem valamiféle intelligens szupergonoszként, aki pontosan tudja, hogyan, mikor és kire kell támadni, hogy leússzon egy szép dramaturgiai ívet. De szerencsére mindig akad egy hős, nevezzük Jonasnak, aki traumáktól terhelten is méltó ellenfele bármilyen uszonyos szörnynek.

A regényre még a megjelenés évében lecsapott a Disney, aztán évekig nem csinált vele semmit, a jogok újabb gazdákhoz kerültek, miközben felmerült Jan de Bont és Guillermo Del Toro neve is. 2015-ig kellett várni, hogy a Warner véget vessen a tökölésnek: megszerezte a megfilmesítési jogokat, és tárgyalni kezdett a trashhorrorban elég tapasztalt Eli Roth-szal. Aztán mégis Jon Turteltaub került a rendezői székbe, és a végeredményt látva én inkább a Roth-féle verzióra lettem volna kíváncsi.

Mert Turteltaub leginkább sótlan, de az egész család számára megtekinthető mozikat rendezett eddig, például a két A nemzet aranya-filmet. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy szélesebb nézőközönségre kalibrálta az alapanyagot, mint azt Roth tette volna, és ez nyilván egybevágott a producerek szándékaival. A Meg – Az őscápa ugyanis egy kockázatok és mellékhatások nélküli nyári blockbuster lett, ami meg sem próbálja feszegetni a PG-13 korhatárkategória kereteit. Jason Statham őrjöngött is egy sort, amiért a filmbe nem kerültek be a véresebb jelenetek, de egy producer nyilván más fejjel gondolkodik. (Például eleve a kínai piac felé is közelíti a filmet azzal, hogy részben kínai vizekre helyezi a történetet, a csinos tudósnő szerepét pedig Kína egyik legnépszerűbb színészére, Bingbing Lire bízza.)

A Meg – Az őscápa így messze nem csobban akkorát, mint azt a megalodon mérete indokolná. Az akciójelenetek egész szórakoztatók, az anyagi kár stathames, de a vérengzéseket elfinomkodja a vágás, és ami marad helyette, az nem sok. A cápás filmek erőssége sosem a karakterdráma vagy a realizmus volt, de ezt figyelembe véve is fájdalmas, milyen nagyvonalúan kezeli a mozi a fizika törvényeit (mindenekelőtt a víznyomást), és hogy mennyire bugyuta mondatokat adnak a jellem és karakter nélküli mellékszereplők szájába. A Meg – Az őscápa az a fajta film, amin az egész mozi röhög, de nem feltétlenül akkor, amikor az alkotók szeretnék. Mert ugyan humorforrásnak került hangosan hisztiző színesbőrű és cuki kutya is a cselekménybe, de sokkal viccesebb, amikor a forgatókönyv a film stílusából teljesen kilógó melodramatikus mondanivalót erőltet például a tudós szövegébe. Klág kollégával néztem a filmet, és másnap reggel megpróbáltuk felidézni három szereplő nevét. Csak Jonasé sikerült, neki is csak a keresztneve. Egy Stathamtől megszokott morcos akcióhős, akit mindig szívesen nézünk – a többieket konkrétan másnapra elfelejtettük.

A Meg – Az őscápa a funkcióját betölti (szünidőre való, egyszer használatos mozi), de a megalkotásakor olyan kompromisszumokat hozott a stúdió, amiktől szembetűnőbbek lettek a hibái. Egy A-kategóriásnak kinéző B-kategóriás trashfilm, ami nem mer eléggé trash lenni. Nagyon elnézőnek kell lenni az ostobaságával, hogy élvezni tudjuk – én nem voltam erre képes, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sok, nálam kevésbé finnyás néző úgy érzi majd, megérte a jegyár. És mivel ez legalább annyira üzleti vállalkozás, mint film, ha sikeres lesz – minden esélye megvan rá –, jöhetnek a folytatások a többi regényből.

Jason Statham amúgy nem pofozza le kézzel a cápát, annál sokkal jobbat művel vele. De ez sem feledteti, hogy mennyi jobb cápás akciófilm készült az 1999-es Háborgó mélységtől akár a tavalyelőtti A zátonyig.