A néző is lehetne kukkoló, ő is vetkőzhetne a kamerának

Interjú Schwechtje Mihály filmrendezővel

Image from iOS (16)
2018.09.18. 13:02

Ő maga is hallott nagyon meredek sztorikat a virtuális világban elvesző tinilányoktól, és ő is félti a kislányát attól, hogy milyen irányba megy a világ, lesznek-e virtuálisvalóság-maszkban a Föld két különböző pontján egymással szeretkező emberek, mégsem gondolja, hogy a betiltósdi lenne a jó irány. Schwecthje Mihály első nagyjátékfilmje a modern technikákat egymás szekálására és kikészítésére is használó kamaszokról szól; elragadtatott kritikánk a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) című filmről ide kattintva olvasható.

A film elkészítését a Filmalap egy forinttal sem támogatta, ahogy elutasították a Terápia harmadik évadából vagy több remek kisfilmből is ismert Schwechtje összes többi nagyjátékfilmes pályázatát is. A rendező mégis bízik benne, hogy nem személyesen vele van bajuk, és hogy nem használják fel ellene azt, hogy kemény kritikát fogalmaz meg a Filmalappal szemben. Arról is beszélgettünk vele, miket suttognak a magyar filmes rendszerről a folyosókon, de arról is, lehet-e egy rendezőnek egy 16 éves amatőr lányt olyan helyzetbe hoznia, hogy egy ország nézze a melleit a nagyvásznon.

A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) megírása előtt interjúztál kamaszokkal a problémáikról, az életmódjukról. Mi volt az, ami meglepett ezekben a beszélgetésekben?

Két történet ütött meg nagyon. Az egyik csak egy mondat volt; egy szinte modellalkatú lány mondta, akin látszott, hogy folyamatosan a kinézetével foglalkozik. A beszélgetésünk során valahogy kiderült, hogy soha nem iszik alkoholt. Megkérdeztem, miért nem, mire azt mondta:

Azért, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan kép kerüljön ki rólam az Instagramra, ami nem felel meg annak a képnek, amit sugározni szeretnék magamról.”

Üdvözlendő, hogy tizenhat évesen nem iszik alkoholt, de azért az döbbenetes, hogy fontosabb neki, milyen képet sugároz magáról a virtuális valóságban, mint hogy mit csinál az igaziban. Ez a terep sokkal valóságosabb számukra, mint a mi számunkra.

Az én gyerekkoromban még nem volt mobiltelefonja az iskolásoknak, talán itt a generációs választóvonal: már az SMS is egy olyan kommunikációs forma, amely révén nem kell a másik szemébe nézni. Így egy csomó gát felszabadul, és olyasmit is kimondasz, amit amúgy nem. Az írott kommunikáció mindig többféleképpen olvasható; ha például valaki tőmondatokban kommunikál, az sokak számára agresszívnek tűnik, a félreolvasásokból pedig lavinák indulhatnak ki. Én megtanultam, hogy ha egy konfliktusnak akár csak a csírája is megjelenik, azonnal fel kell hívni a másikat, vagy még jobb, ha személyesen is végig tudjuk beszélni a dolgot.

Mi volt a másik sztori?

Az a történet még esetleges filmtervként is foglalkoztat. Régebben, amikor naivabb voltam, és azt hittem, filmesként lehet ma Magyarországon életművet építeni, mert úgy következnek egymás után a filmek, ahogy azt én szeretném, úgy éreztem, lehetne akár trilógiám is tinédzser-tematikában. Ma már nem vagyok ilyen naiv, már tudom, hogy nem ilyen a szakmai környezet; most az van, hogy megmondják, vagy ilyen és ilyen filmet csinálsz, vagy nem lesz filmed.

Szóval egy gimnazista lány azt mesélte, hogy két ismerőse – tartsuk magunkat akkor ehhez, hogy az ismerőseiről volt szó – fiatalkorúakként szexkamerás szolgáltatást nyújtanak, magánpraxisban (a hivatalos oldalakon nyilván ellenőrzik az életkort). Vezetnek az Amazonon egy kívánságlistát arról, hogy mit szeretnének megkapni ajiba, és te annak fejében kapsz ezt-azt-amazt, hogy mit veszel meg nekik. Ez nagyon súlyos. Komolyan beszélgetni kéne arról, mihez vezet az, ha – legyek gonosz? – az Index címlapján azt látom, hogy lecsuktak egy tanárnőt Amerikában, mert viszonyt folytatott egy diákjával, ezzel mintegy kijelölve az olvasó számára a helyes morális szabályokat. De ha lejjebb görgetek kettővel, ugyanitt, a Velvet.hu-n azt látom, nézzem meg Kiszel Tünde vagy Cindy Crawford tizenhárom éves lányát bikiniben, mint a vágy tárgyát. És ezt megérti a tini lány is, és azt látja, hogy ezzel lehet élni. És ha a társadalom is értékként mutatja fel mindezt, akkor még rosszul sem érzi magát tőle, és azt sem érzi, hogy az ilyen megjelenéssel az Instagramon veszélynek teszi ki magát.

Kettéválasztottad a valós életet és a virtuális valóságot. Lehet ilyen különbséget tenni? Akinek ennyire fontos az online jelenlét, annak nem ugyanúgy valós élet a virtuális is?

Az online térben is valós emberek reakciót kapják meg, de egyrészt a trollok bujkálhatnak más nevek mögött, másrészt olyan emberek életébe szólhatnak bele, olyan emberek félmeztelen képeiből gyárthatnak mémeket, akiket valójában nem ismernek. De nyilván nem lehet élesen kettéválasztani a kettőt.

Azt szokták mondani, a szülőknek azért nehéz, mert a gyerekek már digitális bennszülöttek, sokkal hamarabb tanulják meg az újdonságokat, a szülő pedig lemarad a technikai fejlődésben. Ehhez hozzá kell tenni, hogy egy fejlődőben lévő személyiséggel van dolgunk, aki igaz, hogy technikailag felkészültebb, de bizonyos érzelmi helyzetekre nincsenek meg a válaszai. Ráadásul a kamaszkor azért is nehéz, mert nagyobb sűrűséggel kell első tapasztalatokat szereznünk, mint bármilyen más életkorokban. Aztán ott vannak a hormonok, és egyes kutatások szerint még az agyműködés is átalakul. És a világ kegyetlen, vagy vannak kegyetlen oldalai, ahol nagyon súlyos, akár életre szóló sérüléseket lehet szerezni. És vannak olyan szélsőséges esetek, olyan zaklatások, amelyekbe az ember bele is hal, de ha nem, egy öngyilkossági kísérlet akkor is életre szóló trauma. Ahogy a zaklató számára is kemény lehet, ha tényleg megérti és megéli, hogy mit tett.

Neked szülőként van bármilyen stratégiád arra, hogyan érd el, hogy a gyereked ne kerüljön hasonló helyzetbe?

Azért is fejeztem be ott a filmet, ahol, azért nem futtattam ki lebukásra, iskolai vagy rendőrségi eljárásra, mert ezek már utólagos reakciók, és nem részei a lelki utógondozásnak, és így semmit nem is oldanak meg megnyugtatóan. És szerintem nincs is megoldás: mindig lesznek ilyen helyzetek, mindig lesznek olyan gyerekek, akik nem tudnak eleget az online világról, és áldozattá tudnak válni. Beszélni kell erről, elmagyarázni az ilyen helyzeteket az iskolákban. De az áldozatok védelme még nehezebb: ha ilyen helyzetbe kerülsz, akkor valószínűleg hiányzik mögüled a biztos háttér a való életben, és talán van már mögötted egy sérüléssorozat is.

Remélem legközelebb sikerül meghalnod - jelenet a filmből
Remélem legközelebb sikerül meghalnod - jelenet a filmből

De beszéljünk egy kicsit a másik oldalról is. Ott egy szintén többszörösen megalázott ember van. A tinifilmekben gyakran ábrázolják az iskolai vegzálás áldozatait úgy, hogy őket szisztematikusan készíti ki a közösség. Ezzel szemben szerintem sok esetben a gyomrosok több helyről érkeznek, és nem tervezetten, hanem tapintatlanságból, rossz viccekből, tudatlanságból fakadóan. Ezek egy érzékenyebb vagy magára hagyottabb embernek mélyebbre mehetnek, és ha mondjuk még a kamaszkorból fakadóan amúgy is befordult állapotban van, könnyen beszorulhat a számítógép elé, elmenekülve a valós élet szorongást okozó kapcsolataitól.

A filmben jól meg tudod mutatni, hogy lehet valaki borzasztóan rossz szülő, és milyen egyszerű nagyon rossz stratégiákat követni a gyereknevelésben. Nem rettegsz attól, hogy akaratodon kívül esetleg valamikor te is ilyen szülővé válsz?

A szülőséget tanulni kell, és aközben tanuljuk, miközben már csináljuk is. Nincs lehetőség arra, hogy ha egyszer elcsesztünk, akkor leszűrjük a tanulságokat, és egy második életben ugyanazzal a gyerekkel újrakezdjük, mert a világ már csak úgy van kitalálva, hogy egy életünk van. Úgyhogy természetesen tartok tőle; a kislányom egyéves korában mondtuk azt otthon viccből, hogy talán sikerült egy évet végigcsinálnunk úgy, hogy még semmit nem csesztünk el végletesen. De persze fogalmam sincs, állandóan kattogok, hogy mit hogyan kell csinálnom, állandó az önkontroll. Nem tudom, fogok-e bármit érteni abból, ami őt körülveszi akkor, amikor ő lesz 16 éves. Ez ijesztő, de azt gondolom, ha a szeretet őszinte tud maradni közöttünk, akkor később, amikor már benő a feje lágya, a konfliktusos évek után is újra egymásra tudunk majd találni. Hibátlan kapcsolatok úgy sincsenek.

Csak azt nem szeretném, hogy ránk szakadjon a virtuális valóság-korszak, és virtuális kapcsolatok uralják el a valódiakat.

Pedig szerintem ez elkerülhetetlen lesz: lesznek, akik VR-sisakban és maszkban szeretkeznek majd a Föld másik felén lévő emberekkel,

és úgy fogunk tudni majd kinézni, ahogy a másik szeretné, hogy kinézzünk. A szexuálissegédeszköz-ipar legalábbis már errefelé halad, és van az az embertípus, aki számára ez lesz a könnyebb út, mert számára nehéz emberi kapcsolatokat teremteni, fél a kudarctól, vagy a való életben sorozatosan megalázzák a kinézete miatt, és ide menekül. Még az is lehet, hogy van, akinek ez hasznos is lesz, mert így legalább el tud érni valamilyen eredményt.

Ha a saját kamasz lányodon annak a jelét látnád, hogy valami olyasmiben van, amit a filmed ábrázol – online szekálják, vagy másmilyen veszély fenyegeti –, arra van stratégiád?

A tudomány jelenlegi állása szerint az a legfontosabb, hogy kialakuljon a bizalom a szülő-gyerek viszonyban. De vannak olyan korszakok, amikor a gyerek egyszerűen nem kíváncsi a szülőre, és nem azért, mert nem szereti, hanem mert éppen nagyon befelé néz, és nem biztos, hogy a szülő az, akivel meg akarja osztani a gondjait, amiket ugyanaz a generáció jobban megért. De a kérdésedre válaszolva, nem tudom, mit csinálnék. Az odáig vezető úton megpróbálunk egyfajta értékrendet felmutatni, megpróbáljuk átadni a mi tapasztalatainkat, de közben önálló gondolkodásra is szeretnénk nevelni.

És azt hogy lehet elérni, hogy a szülő ne érezze, az új technikák, a Snapchat, az Instagram, a vlogolás valami rettenetes, veszélyes, fenyegető fertő, amitől meg kell óvni a gyereket?

Tudomásul kell venni, hogy a világ megállíthatatlanul megy egy irányba, ráadásul mi most pont a technikai fejlődés robbanását éljük át. Az biztosan nem út, hogy ez ne legyen, hogy tiltsuk be, mert a betiltósdi a világ más területein sem működött. A rendőrök azt szokták mondani, a bűnöző mindig egy lépéssel a rendőr előtt jár, mert ő csak akkor tud lépni, ha már bekövetkezett a bűntény. Ez is hasonló: mi most még nem ismerünk egy csomó csapdát. Van, amit meg lehet jósolni, de egy csomó mindent még nem látunk. A film arra reagál, amit most már látunk: próbáljunk kezdeni valamit azokkal a helyzetekkel, amiket már ismerünk!

Miért nem támogatta a filmet a Magyar Nemzeti Filmalap?

Hivatalos indoklást nem kaptam; készülnek erről szövegek, ezek általában mindig ugyanarra a sémára vannak ráhúzva: arról szólnak, hogy akár még jó is lehetne, ha inkább erről vagy arról szólna a film. De egyáltalán nem értek egyet azzal az elvvel, hogy bármilyen grémium meg akarja határozni egy alkotó számára, miről akarjon filmet csinálni. Egy egészséges rendszerben szerintem azokat a virágokat locsolják, amelyek nőnek, arra kellene, hogy kíváncsiak legyenek, hogy az adott alkotó, miről szeretne beszélni, nem pedig irányokat szabni és megrendelni, hogy milyen irányú filmeket kell csinálni. Bár még az is tisztességesebb lenne a mostani folyosói sugdolózásoknál, ha ez ki lenne mondva, és akkor tudnád, hogy ebben az évben mondjuk vígjáték-pályázat van, most nem pályázhatsz az adott filmtervvel.

Ahogy a kulturális államtitkár nem mondja meg, mi legyen a repertoár X színházban, úgy a filmügyi kormánybiztosnak sem dolga irányt szabni, nem dolga bejárni a vágásokra, nem dolga amerikai vágót hívni a produkció vágójának nyakára, mert azzal túllép a hatáskörén, és nem dolga filmterveket kitalálni, lásd Pappa Pia. Nem szabad, hogy egy kontroll alatt álló, egyfejű állami filmgyártás alakuljon ki, ahol megrendelésre készülnek a filmek. A feladata az, hogy megteremtsen egy érthető financiális környezetet, és ezt működtesse. Ezt a munkát amúgy el is végezte. A tartalmi kérdésektől távol kell tartania magát.

A filmesek feladata az, hogy valamiféle látleletet adjanak arról a korról, amiben élünk; ez nem azt jelenti, hogy csak kortárs tematikájú filmek készüljenek, mert a korunkra súlyosan rátelepülnek kitárgyalatlan történelmi traumák is. Még azt sem állítom, hogy könnyedebb filmekre nincs szükség, de az nem jó irány, ha többségében szórakoztatóipari filmeket támogatunk az állami pénzből. De most olyan mondatok hangzanak el, mint hogy

„Misi, megvan már nekünk a nyolc művészfilmesünk”, és hogy „Ilyen filmterveket ne adjál be, két évre előre megvannak a művészfilmjeink”.

Ezek elhangzottak, és ez szerintem még informálisan sugdolózva is gáz. Mi alapján választották ki azt a nyolc művészfilmest? Miért nincs objektív pontrendszer, amelyben a külföldi ösztöndíjak, a fesztiválszereplések, a filmes diploma vagy épp a gerillában készített filmek plusz pontot jelentenének?

Gáz az is, hogy Havas Ágnes szájából a Filmalap legelső gyűlésén hangzott el, hogy rövid időn belül kitalálják, hogyan cserélődjenek a döntőbizottság tagjai, de azóta sok év eltelt, és legfeljebb akkor cserélődnek az Andy Vajna által egy személyben, ismeretlen szempontok alapján kiválasztott nevek a bizottságban, ha valaki megunja és kilép, vagy addig száll ki, amíg filmet szeretne készíteni, aztán visszalép. Ez tűrhetetlen, még akkor is, ha van Oscar-díj és van Arany Medve. Ezt nem lehet takaróként használni.

Megpróbálom elmagyarázni alkotói oldalról, hogy mi a baj az egy ablakos rendszerrel: van egy forgatókönyved, aminek a megírására éveket szántál rá, és fontosnak érzed, van a fejedben egy film, amiről azt érzed el kell, hogy készüljön. Egy hely van, ahová beadhatod, ha ők elutasítják, nincsen hová menni. Ha írtál egy regényt, elviszed egy kiadóhoz, ha őket nem érdekli, viszed a másik kiadóhoz vagy a harmadikhoz. Ma Magyarországon nemhogy csak egy hely van, ahová pályázhatsz, hanem még a terveket elbíráló bizottság sem cserélődik egy kitalált rendszer szerint. Tehát az a lehetőséged sincs, hogy egy más összetételű zsűrinek újra beadd, hátha ők értékelik a munkádat.

Már három filmtervedet utasította el a Filmalap. Bízol még abban, hogy ez majd megváltozik?

Nézd az a pénz, ami fölött a Filmalap diszponál a miénk, filmeseké. Arra van, hogy mi, akik erre tettük fel az életünket, filmeket készítsünk és ezzel a magyar kultúrát gyarapítsuk. Nekem nincs morális problémám a pályázással, mert ez nem a kormánybiztos zsebpénze. Ha nem pályáznék, azzal átengedném a terepet annak, hogy ők azt csináljanak amit akarnak, hiszen én nem hoztam semmilyen filmötletet. Folyamatosan pályáztam eddig is, ezután is fogok. És van annyi bizalmam feléjük, hogy ne gondoljam róluk, hogy fel fogják használni ellenem a véleményemet, a javaslataimat.

Miről szóltak volna a visszautasított filmjeid?

Az egyik a rendszerváltásról, de nem a politikáról, hanem arról, hogy mi, az egyszerű állampolgárok hogyan csesztük el, csesszük el folyamatosan, és hogyan lépünk bele mindig ugyanabba újra meg újra az ügyeskedéssel és azzal, hogy nem akarjuk komolyan venni a demokrácia vagy a jogállam játékszabályait. A legújabb, amit októbertől megyek megírni Berlinbe, mert kaptam rá Nipkow-ösztöndíjat, egy gépjármű-vezetési vizsgabiztosról szól, aki szembetalálkozik egy politikai aktivistával, aki nem hajlandó lefizetni őt a vizsgán, mert komolyan veszi, amit a korrupcióról gondol. Ez egy fekete komédia lesz. Beadtam a Filmalaphoz is párhuzamosan, tudták, hogy kaptam ezt a rangos ösztöndíjat, és fejlesztésre se vették be. Pedig miből állt volna azt mondani, hogy ha már úgyis megírja a hülyegyerek, lássuk meg, mi lesz belőle. Hangsúlyozom, nem a film legyártására kértem százmilliókat, hanem pályáztam arra, hogy hadd gondolkozzam velük együtt azon, hogyan lehet ebből az ötletből film.

Nagyon kevés a kortárs tematikájú magyar film. Most épp a történelmi film az új irány. Kell csinálni a közönségfilmeket, mert az építhet közönséget a magyar film számára, de szerintem ennek át kéne gondolni a finanszírozását: nem hiszem, hogy száz százalékban kell a szórakoztatóipari filmeket támogatni. A költségvetési pénzből ugyanis nem illik szórakoztatóipart támogatni, az kultúra finanszírozásra van. A szórakoztatóipar többségében magánüzlet kell, hogy legyen.

Nem nagyon nehéz csupa amatőr gyerekszereplővel leforgatni egy filmet?

Kétféle amatőr színész van. Az egyik típus pont azt képviseli a jelenlétével, ami a filmbe kell, mert érdekes az egyfélesége, az önazonossága. Én a másik típussal dolgoztam: nekik nagyobb színészi és érzelmi íveket kell tudniuk ábrázolni, ki kell tudniuk lépni abból, amit civilként képviselnek. Nagyon sokat válogattunk, végül csak olyanok kerültek be, akiknek volt valamilyen színitanodás, drámatagozatos tapasztalata, és akikről úgy gondoltam, tudok velük együtt dolgozni. Innentől már nagyon hasonlít a dolog a színészekkel közös munkára; a színészek sem egyformák, mindenkit más úton kell eljuttatni oda, ahová szeretném, és ezt valahogyan ki kell tudnom tapogatni.

A főszereplő, Herr Szilvia tizenhat éves volt a film forgatásakor. És mivel ehhez kötődik a film egyik fő konfliktusa, teljesen érthető, hogy látható a vásznon melltartó és póló nélkül. De mégis, nem problémás etikailag felvenni egy ilyen jelenetet egy fiatalkorúval?

Végigbeszéltük, hogy mire számíthat: arra, hogy ez a film előbb-utóbb ki fog kerülni az internetre, és lehet, hogy lesznek emberek, akik print screeneket készítenek, így ezek a képek más kontextusban is meg fognak majd jelenni. Ezzel tisztában van, ahogy azzal is, hogy egy komment egy ilyen helyzetben már nem róla szól, csak azt minősíti, aki írja. Tudja, mi az a misszió, amit mi végzünk, és tudja, hogy

nem a vágy tárgyaként akartuk beállítani, mint az Elemi ösztönben, nem a legszebb, legkívánatosabb beállítást kerestük.

Másrészt mindent megtettünk azért, hogy a forgatáson biztonságban érezze magát: csak az legyen benn a setben, akinek bent kell lennie, és legyen bent olyan nő, akivel bizalmi viszonyban van, és akinek tud szólni, ha nem érzi kényelmesen magát.

Alkotói oldalról nézve, ha ez a jelenet van a film gyújtópontjában, akkor nem tehetem meg, hogy elsumákolom, és úgy vágok, hogy semmi ne látszódjon. Az volt az elképzelés, hogy a néző marha kellemetlenül érezze magát, és gondoljon arra, hogy lehetnék én is a kukkoló. Vagy ha már volt ilyen helyzetben, gondolkozzon el rajta. Vagy gondolkodjon azon, hogy akár ő is megmutathatja magát a webkamerának, és közben nem tudhatja, végül mi lesz a felvétel sorsa.

Azt mondod, benne van a pakliban, hogy idővel kikerüljenek a kivágott pillanatképek a félmeztelen jelenetből, és ez alá akár bántó kommentek, zaklatások érkezzenek. Ha nemes és szakmailag indokolt is a cél, emberileg kiteheti ennek egy rendező a kamasz színésznőt?

Amikor mindezt végigbeszéltük, nem azt mondtam, hogy ez megtörténhet, hanem azt, hogy ebből valami biztosan meg fog történni, keringeni fog a kép a neten. Undorító dolog, de így van, ahogy az is undorító, hogy nemcsak trollok a net mélyéről, de bizonyos újságírók is cikkeket szentelnek azoknak a kivágott videóknak, amelyekben meg lehet nézni, milyen melle van ennek vagy annak a színésznőnek. Azt beszéltük meg Szilvivel, hogy csak akkor vállalja a filmet, ha ezzel együtt tud élni. Így hozta meg a döntést a szüleivel együtt. Nem tudom, lehet-e ennél többet tenni.

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből

Az Aki bújt, aki nem című rövidfilmed egy brutálisan lecsúszott, kilátástalan telepen játszódik. Hogy lehet úgy megmutatni egy ilyen témát, hogy az ne tűnjön a belvárosi, középosztálybeli értelmiségi nézők számára egyfajta egzotikumban való lubickolásnak?

Én annyit tudok, hogy a hozzáállásom hiteles, mármint befelé az. Engem foglalkoztat, dühít és felháborít egy probléma: nem tehetjük meg, hogy ne figyeljünk oda embertársainkra, ha olyan környezetből jönnek, ahol determinálva van, hogy tönkre fog menni az életük. Ezt még akkor sem tehetnénk meg, ha nem lenne amúgy is demográfiailag csődben az ország. Hetvenszer ennyi energiát kellene erre fordítani. Nem szabadna megtörténnie, hogy a nevelőintézetekből kedvükre kiszökdöshetnek a gyerekek, és aztán nem szabadna őket tizennyolc évesen több millió forinttal kiengedni, amiből pár nap múlva már nem marad semmi, mert addig nem tanították meg őket, hogyan kell bánni a pénzzel. Ez annyira felháborít, hogy úgy gondoltam, kell erről csinálnom egy filmet, nem foglalkozva azzal, hogy ki mit fog gondolni róla, vagy kinek milyen elvárásai vannak. Csak a benned lévő szándék a fontos. Ha csak azért csinálom a filmet, mert arra számítok, hogy ezzel a témával lehet Cannes-ban nyerni, akkor lehet, hogy nyomorpornót fogok csinálni, de ha tényleg foglalkoztat a téma, akkor neki lehet vágni.

Azzal pedig soha nem tudtam egyetérteni, ami kritikákban is többször megjelenik: „Honnan tudja a rózsadombi nő, hogy mi van az ózdi újfasisztákkal?” Ezek iszonyú sértő mondatok a szakmánkra nézve. Onnan tudja, ahonnan a színházi rendező is tudja, mi volt Shakespeare Veronájában: nem élt benne, de kutat utána, és elolvas róla mindent, amit lehet. Ráadásul a kortárs témájú filmekben még jobb a helyzet, mert el is tudok menni a helyszínre, bele tudom ásni magam a témába. Számon lehet kérni, hogy jól elvégeztem-e ezt a munkát vagy sem, de azt marhaság számon kérni, hogy egy színésznő ne játssza el ezt vagy azt a szerepet, mert még soha nem élte meg az a helyzetet.

Több rendező arról beszélt, a Terápiában – amelynek a harmadik évadában te rendezted a Schell Judit szereplésével készült részeket – az a kihívás, hogy a megszokotthoz képest egész más munkamódszerrel, egyetlen szobabelsőt és két egymással szemben ülő embert filmezve lehet megtalálni, mitől lesz mindez érdekes. Ez egy pályakezdő rendező számára is izgalmas?

Nagy kihívás; más képességeket veszi igénybe, mint más filmek. Leginkább az a feladat, hogy eljuttasd a színészt a hitelességnek arra a pontjára, ahol a néző teljesen átélt, megélt, valódi helyzeteket lát, nem úgy csinálást és mórikálást. A kötött, szikár forma egyébként is nagyon érdekes: ha kétféle közeli és egy tág közül választhatsz, akkor hirtelen elkezd nagyon fontossá válni, ki és mikor kap közelit. Woody Allen szerint például a közeli barbárság, ő nem is használja. Én először csináltam ezt, és nem is léptem ki a szikár, csak fix képeket használó formából; aki harmadszor rendezett, az már elkezdett azért kicsit fahrtolni, kicsit begurulni a kamerával a szereplő arcára, hiszen ő már túl volt ezen a kihíváson. Engem még az érdekelt érdekelt, tudok-e csak ezzel az eszközzel élni.

Enyedi Ildikó azt mondta, mivel nagyon régóta nem tudott filmezni, a Terápia rendezése gyakorlatilag a depresszióból rántotta ki.

Ez velem is így van; csak azért nem mondom, hogy depresszióból rántott ki, mert pszichológiailag nem lehet depressziónak nevezni, amiben voltam. Abból rántott ki, amit most az egyetemen tanítva a diákokon is látok: az egyetem akolmelegében mindenki azzal foglalkozik, hogy filmed készülhessen, és ezzel lehet is bizonyos sikereket elérni. És pontosan tudod, hogy valamilyen módon minden félévben lesz is filmed. Filmrendezőnek érzed magad. Lehet, hogy tehetségesnek gondolnak, elismertek a kisfilmjeid, úgy tűnik, van egy autonóm világod, és mindenki azt gondolná, neked kéne lenni a következő fiatalnak, aki filmet készít. Aztán kijössz az életbe, ahol a piac a tévéket, a reklámot és a Filmalapot jelenti. És rájössz, hogy a te autonóm világod senkit nem érdekel, mert „megvan már a nyolc művészfilmesünk”, csak arra vagyunk kíváncsiak, megrendezed-e a következő romantikus komédiát, vagy nem tudom, micsodát. Ott állnak a fiatalok, és rágják magukat. Ezzel én is elvesztegettem sok évet; a fiatalabbaknak annyi tanácsot tudtam adni, hogy ők ne tegyék ezt, inkább csináljanak egy filmet. Ez ilyen szakmai környezetben nagyon nem könnyű, de ilyen lelkiállapotban sokkal hasznosabb fogni egy kamerát és hívni néhány színészt. Benne lenni abban a helyzetben, amit filmrendezésnek nevezünk.

Nem voltam depressziós, mert nem hagyom elvenni azt a boldogságot, amit a családom ad, és az, hogy egészséges vagyok, aktív, és úgy érzem, még rendben van az agyam (bár ha már nem lesz, akkor is ezt fogom érezni). Filmrendező az Magyarországon, aki filmet rendez. Ha éppen nem rendezek filmet, akkor vágyom vissza ebbe az állapotba. Ebből a szempontból jó, hogy az utómunka miatt két évvel elhúzódott a filmem készítése, mert vártam azokra az emberekre, akik szívességből dolgoztak nekem.

Ők segítettek abban, hogy még két évig filmrendezőnek éreztem magam.

(A rendező összes kisfilmje megnézhető ezen a honlapon.)

Borítókép: Huszti István / Index.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?