Egy izgága őrült kevés a vérgyűjtő szekta ellen
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Cinematrix cikkek
-
Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek - Ryan Reynolds felesége miatt újraforgatták a Deadpool & Rozsomák végét
- Jeff Goldblum fiai már kitalálták, mit szeretnének örökölni apjuk 40 millió dolláros vagyonából
- „A csók egy baromság” – Ridley Scott cáfolta Denzel Washington állításait
- Jönnek az ünnepek, kötelező jól érezni magad
Sokáig úgy tűnik, hogy az Apostle jó lesz, vagy legalább érdekes, ami nagy szó, ha az ember a Netflixen indít el egy műfaji filmet. Rejtélyes, hangulatos, tele van jó színészekkel, és azt az érzést sejteti, hogy bármi megtörténhet benne. Pedig nem egy őrületesen eredeti ötletről szól: egy szekta elrabolta Thomas Richardson (Dan Stevens) testvérét, ő pedig az apjuk felkérése utánajár a dolognak, váltságdíjjal a zsebében. A nyomok pedig egy furcsa, Nagy-Britannia partjaitól távol található szigetre vezetnek, ahol a szekta egy saját közösséget hozott létre magának. Egy olyan közösséget, ahol egy női istent imádnak, ahol egy hajótörött elítélt (Michael Sheen) a szellemi vezető, ahol nincs pénz, nincs adó, csak egy pár deci vért kell otthagyni minden este az ember ajtaja előtt. Eddig a pillanatig nehéz kivetnivalót találni az Apostle-ban, de aztán ahogy a főszereplője, a cselekménye is beleragad a sárba.
Mármint Thomas Richardson nem szó szerint ragad bele a sárba, mert akkor tényleg egy elég szokatlan szektás horror lenne az Apostle, hanem átvitt értelemben: megérkezett a közösségbe, elkezd nézelődni, kémkedni, barátkozni, potenciális ellenségeket szerezni. Csak valahogy minden anélkül történik, hogy a főszereplőnek bármi köze lenne hozzá.
Az Apostle egy újabb Netflix-film, aminek ugyan sokkal kevesebb a művészi renoméja, mint a két héttel előtte bemutatott Hold The Darknak, de egy bizonyos színvonal ezzel is jött: a filmet a walesi Gareth Evans rendezte, akinek a világ a Raid első és második részét köszönheti. Nekem a második rész kimaradt, de az elsőt végletekig szórakoztatónak tartom, az ész nélküli, de csodálatosan koreografált verekedések pontosan olyanok voltak, ahogy az ember elképzel egy hű videojáték-adaptációt.
És aztán a V/H/S című horrorantológia második részéhez megcsinálta a totálisan megborult, eszementül erőszakos Safe Haven című rövidfilmet, amiben a koreográfia-fétisét összeboronálta egy őrület szektával is - mindezt egy operatőr saját szemszögéből. Amikor először hallottam az Apostle-ről, akkor valahogy úgy képzeltem el, mint Evans eddig, ismertebb filmjeinek zanzáját: Dan Stevens odamegy egy szektához, jól tökönrúgja meg fejletépi az összeset, aztán hazamegy. Ehhez képest az Apostle olyan, mintha valaki túl sok indigón keresztül szerette volna lemásolni a szektás horrorfilmek alapvetését, az eredeti A vesszőből font embert: megvan a főhős, aki valakit keres, megvannak a szektások, akik furcsán néznek rá, van a barátságos nő is, de az egész olyan halvány, és alig körvonalazható. És aztán még átvettek volna egy másik horrorfilmet, és azt is rámásolták volna az addigi rajzra.
Tudom, az mindig a néző hibája, ha elvárásai vannak, és azoknak egy film nem felel meg, de nem ez az Apostle legnagyobb baja, hogy nem egy 2 óra 10 perces korai XX. századi kosztümös kungfufilmet nézek. Hanem az, hogy borzasztóan gyenge lábakon áll: mintha Evans forgatókönyvíróként nem elégedett volna meg azzal, hogy egy központi motívum van a filmjében, hanem rögtön beleszuszakolt egy csomót, hátha valami megfogja az ember figyelmét. Kap itt vérben gázoló üzenetet a hit, a vallásosság, környezetvédelem, a civilizációtól elvonulás, a diktátori elnyomás, a szülő-gyerek viszonya is, csak ez sosem áll össze egy egésszé, csak haladnak párhuzamosan.
A második legnagyobb baja pedig az, hogy Thomas Richardson egyszerűen egy szinte felesleges karakter a saját történetében. A filmben minden cselekmény nélküle, tőleg függetlenül is megtörténne, nincsen hatása a legnagyobb konfliktusra, az Apostle legborzasztóbb és legvéresebb jelenetét is gúzsba kötve kell végignéznie, és hiába van egy nagy, sorsfordító tette a fináléjában, valahogy nem sugallja azt, hogy hajtotta őt bármi is. Ez a színész Stevensnek is köszönhető, aki meresztett szemekkel, ideges kézremegéssel játssza a sztori elején még morfiumfüggő Richardsont, aki minden, csak hős nem. Mondjuk a film végére is alig lesz az.De akkor így mi marad? A kicsit sápadt élmény, hogy megismerjük a szekta működését, az áldozatokat, amiket nap mint nap hoznak egy gyanús istennőnek, és próbáljuk valahogy megismerni ezt az elszigetelt világot, ahol az állatok halvaszületnek, a haszonnövények pedig már ki sem nőnek. Kivéve, ha vért ontanak, és Evans láthatólag szívesen teszi ezt. Kár, hogy nézni már nem annyira jó.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon