A lány, aki élve zabálta fel az anyja akváriumi halait

Kamasznak lenni szívás, ezt valószínűleg mindannyian tudjuk. Ha a saját élménytárunk nem lenne elég, ott vannak a mások tapasztalatai, meg az a csomó film és könyv, ami a változás traumáját dolgozza fel. Kamasznak lenni szívás, fiúként és lányként egyaránt. De lányként szerintem még inkább.

Mert amíg Adrian Mole mondjuk a pöcsét méregeti, egy lány menstruálni kezd, ráparázik a mellei méretére, teherbe eshet, és statisztikailag sokkal több esélye van arra, hogy valamilyen szexuális bűncselekmény (erőszak, kényszerítés, bármi) áldozatává váljon. A svájci Lisa Brühlmann pedig pontosan ezekre szerette volna felhívni a figyelmet első, Kékről álmodom című filmjével.

Lisa Brühlmann eredetileg színésznőnek készült, több svájci és német tévés produkcióban is feltűnt – szerepelt például a Cobra 11 egyik részében –, majd a forgatásokon szép lassan ráébredt, hogy a színészkedésnél sokkal jobban foglalkoztatja a rendezők munkája, hogy ne csak egy mozgatható bábnak érezze magát, hanem inkább átadhasson egy saját történetet. Emiatt pályája kisebb kanyart vett, rendezőként folytatta tanulmányait Zürichben, majd néhány rövidfilm után elkészítette első nagyjátékfilmjét, amelynek forgatókönyvírója is egyben. A Kékről álmodom világpremierje tavaly volt a San Sebastián Nemzetközi Filmfesztiválon, és több mint egy évvel később eljutott a magyar mozikba is.

“Mindened megvan, az isten szerelmére!” – fakad ki a film egy pontján a 15 éves főszereplő, Mia apja, aki bármennyire türelmes is, kezdi egyre kevésbé érteni a lánya viselkedését. És Miának látszólag tényleg mindene megvan: a világ egyik legjómódúbb országában él, nem csonka családban, nem nélkülözve, szülei tényleg a legjobbat akarják neki, csak épp ő nem tudja még, hogy mit is akar valójában, ki is ő valójában. Mia ugyanis apja munkahelyváltása miatt új iskolába kerül, a beilleszkedés küzdelmét pedig csak tovább nehezítik a kamaszlét problémái.

A visszahúzódó Mia (Luna Wedler) az új suliban kiszemel magának egy társaságot, ahová tartozni, csapódni szeretne, de azok természetesen túl menők ahhoz, hogy szívesen lássák a köreikben. Eleinte. Aztán Mia egyre többet bizonyít, így idővel elnyeri a lányok és a srácok bizalmát, de közben sorozatosan arcul köpi addigi önmagát. A film elején még esetlenül ártatlan kislány, hamarosan azonban már nem csak a barátnőinél néz pornót, hanem otthon is, hotelszobás szexet ajánl fel egy vadidegen harmincas fickónak (meg is valósul a találka), és újdonsült besztijével, Giannával (Zoë Pastelle Holthuizen) egy bolti lopás örömmámorában egy felüljáróról teszik ki a cicijeiket az alattuk elhaladó autósok legnagyobb örömére.

De Mia közben végig érzi, hogy valami nem frankó. Nem érti magát, és azt sem, ami vele, majd hamarosan a testével történik. Ráadásul a nagy meg nem értettségében egyre jobban bekattan neki, hogy azok az emberek, akiket a szüleinek hisz, talán nem is az igazi szülei. Az új legjobb barátnőről meg kiderül, hogy imádja, ha ájulásig fojtogatják, szóval Mia (aki ezen a ponton is görcsösen bizonyítani akar) szintén bevállal egy menetet, de nála valahogy ez is egészen másképp sül el, mint kellene, aztán nem sokkal később azon kapja magát, hogy az anyja akváriumi halait zabálja kétpofára.

És ettől a ponttól egyre egyértelműbbé válik, hogy hová fog kifutni a történet. Bár nem lőnék le nagy poént, ha leírnám, hiszen nem kell ahhoz Sherlock Holmesnak lenni, hogy kitaláljuk a megfejtést, pláne, hogy a rendező saját maga spoilerezi el a sztorit a film előzetesében. És bármilyen meglepően is hangzik, ez tudatos lépés volt. Brühlmann egy májusi interjúban kifejtette, hogy hosszas gondolkodás után azért döntött így, mert nem akarta, hogy az emberek azt érezzék, itt egy újabb coming-of-age film egy lányról, aki meg akarja ölni magát, hiszen már kismillió ilyet láthattak.

A rendező tehát úgy döntött, inkább lerántja a leplet a főhőse titkáról, csak figyeljenek rá oda az emberek. Miát pedig úgy hozza közelebb hozzánk, hogy közben rengeteg érthetetlen vagy antipatikus dolgot tesz – és amikor ezt írom, nem a főszereplő drogozásaira meg piálásaira gondolok, és nem is a fiatalokat már évtizedek óra nem értő nagypapa beszél belőlem. Vele együtt nem értjük, ami történik, és ha nem láttuk a spoileres trailert, mi is éppen csak annyit tudunk, amennyit ő maga is.

Idővel egyre világosabbá válik, hogy Mia átalakulása egy kafkai átváltozás, amiről egyszerre jutott eszembe a norvég Joachim Trier idén mozikba került filmje, a Thelma, valamint a francia Julia Ducournau Raw (Nyers) című mozija. Brühlmann ugyan egyiket sem látta a filmje megírása előtt (a Thelmát lehetetlen lett volna, a Raw meg állítólag csak azután jutott el hozzá, hogy többen párhuzamot vontak a két film között), a Kékről álmodom szoros rokonságot mutat mindkettővel. 

A Kékről álmodom rendezője látta viszont Larry Clark Kölykök (Kids) című filmjét, méghozzá 14 évesen, és állítása szerint egészen sokkolta, ahogy Clark a fiatalokat ábrázolta. Ahogy a ScreenAnarchy interjújában mondta, akkor még nagyon nem gondolta volna, hogy női filmes is készíthet ilyen filmeket, ma már viszont szinte természetesnek érzi ezt. És milyen jó, hogy látta Clark kultfilmjét, mert az onnan merített merészség, ez a néző számára kényelmetlen realizmus teszi drámaivá az első nagyjátékfilmes rendezését.

A Kékről álmodom egy bátor nő szemével mesél magáról a nővé válásról, a túlzott megfelelési kényszerünkről, a férfiakról, önmagunk elfogadásáról, arról az ismeretlen, sokszor ijesztőnek tűnő valamiről, amivé a lényünk, a velünk élő ösztöneink és (ha hiszünk az ilyesmiben, én nem) a végzetünk miatt válnunk kell. Ez a mese pedig egyszerre brutálisan nyers és finomra hangoltan szép, egy igazi hullámvasút, ami bár nem tökéletes, több megválaszolatlan kérdést is hagy, mindenképp tanulságos mindannyiunknak.

A végére még két tipp a filmhez: 1.) rögzítsük jó alaposan az emlékezetünkbe a nyitójelenetet, és miután lement a film, idézzük fel vagy nézzük meg újra, jó lesz; 2.) tényleg ne nézzük meg az előzetes végét, ha meg akarjuk magunkat óvni a szándékos spoilertől, a trailer 2:00-tól lövi le a finálét.

Ez pedig egy Q&A a rendezővel a 2018-as Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválról, de ebben is van spoiler, úgyhogy csak óvatosan: