Oscar-díj: Aki ezen a falon hibázik, a biztos halálba zuhan

Az idei Oscar egyik legfurcsább híre volt, hogy egy sziklamászós filmet is beválogattak a dokumentumfilmes kategóriába, sőt a Free Solo el is nyerte a legjobb dokunak járó elismerést. A film alapjául szolgáló történettel mi is hosszú cikkben foglalkoztunk, mert a mászótörténelem egyik fontos eseménye volt: a 31 éves Alex Honnold kötél, azaz mindenfajta biztosítás nélkül mászott meg egy híres, ezer méteres sziklafalat Kaliforniában.

(A filmet itthon a National Geographic csatornán lehet megnézni (moziforgalmazásba itthon nem kerül). A hazai premier március 17., vasárnap 22 óra. )

Az, hogy az eseményről film készül, két szempontból is érthetőnek tűnt. Vannak ugye a teljesen őrült kalandokra szakosodott filmek: adrenalintól bepörgött srácok vad zenére veszélyes, fájdalmas, elmebeteg, de mindenképpen látványos dolgokat csinálnak. Jackass. Másrészt pedig, bár szűkebb közönségnek, de nagy tömegben készülnek szikla- és hegymászófilmek.

Ezek a mászófilmek azonban a pornófilmek egy speciális altípusába tartoznak: rövid sztori után a puszta akció van a fókuszban, és csak az élvezi az alkotást, aki erre a témára gerjed. Nagyobb a közönsége azoknak a filmeknek, amelyekben hülyegyerekek bevásárlókocsival száguldanak le egy meredélyen, de az ilyen alkotások azért általában megállnak valahol a lejtő alján, és nem érik el a filmfesztiválok lépcsőit.

A Free Solót azonban továbbvitte a lendület. Az Alex Honnold merész kalandja köré épülő film már azelőtt egy csomó jelentős díjat elnyert, például az BAFTA legjobb dokumentumfilmjének kitüntetését, mielőtt az Oscar közelébe került volna. Hogy történhetett ilyesmi? Sziklamászók szivárogtak be nagy tömegben az Oscar előválogatói közé? Amerikában már olyan mindennapos a mászás, mint Magyarországon a korrupció?

Írásunk innentől szpojleres részeket is tartalmaz, ennek tudatában olvasson tovább.

A film nem sokáig tartja bizonytalanságban a nézőt. Néhány perc sziklamászás után leereszkedünk a talajra, és a sportszakma helyett egy érthetőbb kérdés kerül a fókuszba:

Kezdetben Alex Honnold mesél a tervéről, miszerint biztosítás nélkül szeretné megmászni a híres El Capitan ezer méteres sziklafalára vezető utat. Ha mélyebben érdekli, hogy miért annyira különleges ez a terv, olvassa el cikkünket, amiben röviden így foglaltuk össze a helyzetet:

• A Freerider nevezetű sziklamászóút olyan nehézségű, hogy korábban még azzal is a magazinokba lehetett kerülni, ha valakinek sikerült kötéllel, biztosítással feljutni, olyan módon, hogy a mászó egyszer sem hibázott és esett. (A kötelet és egyéb eszközöket itt, az úgynevezett szabadmászásban nem használják a mászáshoz, csak azért kellenek, hogy ha a mászó hibázik, ne zuhanjon a földig. Sőt, az esés után folytathassa a mászást, ahogy a síelő is feltápászkodik, és folytatja a lesiklást.)
• Ahhoz, hogy Honnold mindenfajta biztosítás nélkül feljusson, 100 százalékig biztosnak kellett lennie abban, hogy képes hiba nélkül megmászni azt a sziklautat, ami a világ jobb mászóin még biztosítással is képes kifogni. Ha hibázik, a biztos halálba zuhan.

Az alapok tisztázása után azonban eltávolodunk a Freerider nevű úttól. Először egyik mászótársa és barátja, Tommy Caldwell tűnik fel. Ő egyébként a közelmúltban szintén az El Capitanra vezető, nagyon nehéz út megmászása, és az abból készült film, a Dawn Wall okán lett világhírű. Itt azonban csak barátjáról, Honnoldról beszél, akit eléggé félt az őrült tervétől, mégis segíti, mert támogatás nélkül a kaland még veszélyesebb lenne.

Ügyes húzása a rendezőnek, hogy a történetbe beemelte a forgatócsoportot is. A film ugyanis tobzódik a látványos mászófelvételekben, és a nézőnek egy idő után joggal jut eszébe: vajon mennyire hiteles a sztori, ha közben úgy tesznek, mintha Honnold romantikus magányban mozogna a hegyen, a filmet pedig láthatatlan és lebegni is képes operatőrök készítenék. A forgatócsoport tagjai nem csak technikai kérdésekről beszélnek a filmnem, hanem arról is, hogy mennyiben változtatja meg az élményt, és a mászó koncentrációját a nyilvánosság?

Végül feltűnik a főhős csaja is, és hamarosan azon kapjuk magunkat, hogy a Free Solo már nem a mászásról szól, hanem azt feszegeti: mi az, ami miatt egyesek az életüket is kockáztatják valami olyan célért, ami elérhető lenne életveszély nélkül is? Hiszen a csúcsra feljuthat a mászó kötélbiztosítással, sőt, a meredek sziklafallal ellentétes oldalról közelítve akár egy gyalogösvényen.

A válasz nem a hegymászókönyvek kliséje, amely a végtelen érintésével, az önmagunkba vetett hittel, vagy egyéb romantikus szólamokkal magyarázza az életveszély kísértését. A barátnő, az anya, a közeli jóbarátok és Honnold saját elmondásából magányos gyerekkor, szeretet nélküli család, Asperger-szindrómás apa, és egy mindennel elégedetlen anya képe rajzolódik ki.

Ez az önutálat feneketlen kútja

– értékeli a helyzetet a film egy pontján a főhős váratlan őszinteséggel.

Ne ijedjenek meg, a történet nem fordul ibseni drámába. Jimmy Chin és Elizabeth Chai Vasarhelyi (igen, magyar származású rendezőtárs) úgy keverik a történetszálakat, hogy a Free Solo a komor következtetések ellenére is vidám és lelkesítő alkotás marad. Ehhez nagyban hozzájárul a főszereplő karaktere.

A Free Solo mindezeken túl szakmailag is korrekt, nincsenek benne a látványosság kedvéért elhelyezett kamu jelenetek. Nem tökéletes film ugyanakkor, helyenként kissé terjengős, és nem biztos, hogy évtizedek múltán ezt az alkotást emlegetjük majd a zavaros 2010-es évek végéről. Nem mintha az Oscar-díjas filmeknek manapság a maradandóság lenne a fő jellemzőjük. Annyit viszont remélhetünk, hogy a film nem teszi népszerűvé a szólómászást, ami az emberek többsége számára biztos nem járna olyan sikerrel, mint Honnoldnál.