King Skate: szabadság, szerelem, szocializmus

Bő hatvan évvel azután, hogy az Egyesült Államokban a kaliforniai szörfösök görkorcsolyakerekeket szereltek fel deszkákra, hogy a szárazföldön is hullámlovagolhassanak, a gördeszkázás olimpiai sportág lett. Hosszú út volt ez, amibe az egykori keleti blokk országai valamikor a hetvenes években csatlakoztak be, és a gördeszkának köszönhetően fiatalok ezrei kóstolhattak bele abba, milyen az élet a világ másik, szabadabb felén.

A szocialista országban a gördeszkázás hőskora természetesen teljesen mást jelentett, de a vasfüggönynek ezen az oldalán a helyszíneket bátran ki lehet cserélni, ugyanúgy házilag kellett barkácsolnia gördeszkát annak, aki Karlovy Vary egyik víztározójának betonját koptatta, mint aki Budapest tízemeleteseinek a tövében hozta a szívbajt a nyugdíjasokra, és ugyanúgy nem volt fogalmuk arról, milyen menő trükkökkel vagánykodnak a gördeszkázás hazájában, Kaliforniában. Ebbe a világba enged betekintést a King Skate cseh dokumentumfilm, aminek pénteken volt a magyarországi premierje a Budokunak, illetve a KineDok Magyarországnak köszönhetően. 

Šimon Šafránek filmje nemcsak a gördeszkázásról szól, hanem arról, hogy milyen volt fiatalnak lenni az 1970-es és 1980-as években, hogyan élhették ki a szabadság iránti vágyukat. A rendező King Skate-et nem (csak) a cseh közönségnek szánta, és állítása szerint ügyelt arra, hogy ne terhelje túl helyspecifikus információkkal a nézőket, hanem inkább egy életérzést próbáljon átadni. Bármilyen picit komorabb témáról van szó, például, hogy milyen volt a sorkatonai szolgálat, hogyan vegzálták a rendőrök azokat, akik egy kicsit kilógtak a sorból, azelőtt engedi el, hogy a film elveszítené könnyed, szórakoztató mivoltát. Érthető persze, hiszen gördeszkázás is egyfajta menekülés volt a szocializmus fojtogató légkörében, és a fiatalok többségét nem valami mély eszmeiség vezérelte, egyszerűen csak jól akarták érezni magukat.

Így kezdődött

Az 1970-es években alig szivárgott be valami Nyugatról, és egy olyan "kapitalista sport", mint a gördeszkázás a szabadság jelképe lett. Persze felszerelést nem volt könnyű beszerezni, a gördeszkák többségét mindenki magának készítette (vagy segített rajta ügyes kezű rokon), aki szerencsés volt, annak volt külföldön élő rokona, lásd Miloš Forman fia, Petr, akit édesapja megajándékozott egy eredeti, amerikai deszkával. Többen levelekben kérték a nyugati cégeket, hogy küldjenek alkatrészeket, és ha mázlijuk volt, hónapokig tartó utazás után ezek meg is érkeztek. A térbeli- és időbeli különbségek ellenére azért sok minden egybevág a kaliforniai hőskorral, ilyenek például a DIY-megoldások, illetve azt, hogy egy másik sport mellé vagy helyett találták ki, csak Csehszlovákiában ez nem a szörf, hanem síelés volt. És nagyjából úgyis mozogtak, mintha síeltek volna. 

A pótsport pedig gyorsan terjedt a haveroknak és az ifjúsági magazinoknak köszönhetően, sorban épültek a gördeszkás rámpák. Az egyik leghíresebb félcső tetejére volt felfestve egy sávba, hogy King Skate, és akinek sikerült felgördülnie addig mind a négy kerékkel, magáénak tudhatta a címet. Mivel Csehszlovákiában nem voltak minden ház kertjében medencék, erre is ki kellett találni egy megoldást, Karlovy Varyban a gyakorolni vágyó fiatalok egy víztározót foglaltak el, amit azóta betemettek. Egy idő után igény támadt arra, hogy versenyeket is rendezzenek, és a szervezők igyekezték ezt hivatalos mederbe terelni kihasználva, hogy az állam kiemelten támogatta a fiatalok sportolását. Az első versenyeken a nyugatiak számára talán szokatlan versenyszámok voltak, mint a szlalom, a távol- és magasugrás. Volt nagy csodálkozás, amikor olyan külföldi sztárokat sikerült meghívni az országokba, mint Shane Rouse, Claus Grabke vagy Mark Gonzales, akik bemutatták azokat a trükköket, amiket ma már mindenki ismer. És akkor eljött 1986-os vancouver-i világbajnokság , ahol Luděk Váša díjat nyert. Bár felajánlották neki, hogy maradjon Kanadában, ő nemet mondott, mert úgy érezte, tartozik ennyivel társainak, hiszen ha nem tér haza, nekik biztosan megtiltják az utazást. 1988-ban pedig ő lett a főszervezője az Euroskate nevű rendezvények, vagyis az első, nem hivatalos Európa-bajnokságnak.

Itt kell megemlíteni azt is, hogy szabadság ide vagy oda, azért a nemek aránya nem volt túl jó, vagyis a közönség soraiban bőven voltak lányok, de ők díszletként szolgáltak, akik előtt lehet parádézni, illetve akiket be lehetett fűzni egy kis bikinis versenyre is. Az egyik főszereplő bevallotta, ő egyáltalán nem híve a női deszkásoknak, bár azért van, akinek jól áll a deck. Renata Škrabalová volt az egyike a kevés kivételnek, ő nem félt versenybe szállni, igaz, mivel akkor még nem volt női kategória, a fiúkkal került egy csoportba. Viszont az is tény, hogy alapvetően azért egy befogadó közösség volt, senkit nem érdekelt ki honnan jött, ha deszkáztál, jó arc voltál, ennyi.

Még valami, a deszkás kultúra, ahogyan a hiphop is, jóval több mint egy sportág, illetve zenei műfaj, ez tényleg egy életstílus. A filmben kevés szó esik a zenekarokról (bár a soundtrack csillagos ötös, de erről majd később), illetve a hozzákapcsolódó erős vizuális kultúráról. Utóbbiról szinte csak annyit tudunk meg, hogy Csehszlovákia (vélhetően) első graffitise egy punk volt, Roman Bagin, akinek a tagje (13QFIN) szinte mindenhol ott virított. Sajnos ő 1986-ban meghalt, ahogyan nem érhette meg a film elkészültét a csehszlovák deszkázás egyik legmeghatározóbb arca, Martin Kopecký sem. Nélküle nem lettek volna hivatalos, legális versenyek, rengeteget kampányolt a sportágért. 

És mi történt a bársonyos forradalom után, amikor a szabadság kicsit kézzelfoghatóbb volt? Sokan ekkor hagytak fel a gördeszkázással, hiszen megjelent a pénz, az pedig megrontója mindennek, amit szórakozásból csinál az ember. És már meg sem lepődünk azon, hogy amikor az egyik főszereplő megkérdez egy csapat, focimezes kisfiút, mit gondolnak a gördeszkázásról, ők csak annyit mondanak, inkább focisták szeretnének lenni, mert azzal jól lehet keresni. A rendező persze ezzel sem akar értékítéletet mondani, mint ahogyan azzal kapcsolatban sem, hogy volt, aki úgy érezte, megfullad, és ezért disszidált, volt, aki pedig úgy gondolta, ő így, ilyen keretek között is boldog, és a rendszerváltást követő "nagy szabadsággal" nem tudott mit kezdeni. 

Az életre kelt könyv

Nyilvánvalóan az lenne stílszerű, ha a film ötlete egy félcső árnyékában született volna meg, de ez elég távol áll a valóságtól. Minden egy könyvtárban kezdődött. Šimon Šafránek megszállottja volt a csehszlovák deszkázás kezdeti időszakát bemutató Prkýnka na maso jsme uřízli című könyvnek, és alig várta, hogy újra és újra kikölcsönözhesse, teljesen magával ragadták a régi történetek és a fotók, amik szerinte annyira filmre kívánkoztak. Többször is írt a szerzőknek, Martina Overstreetnek és Michal Nanorunak, akik túl elfoglaltak voltak, de végül persze minden a helyére került. Ehhez persze szükség volt a Negativ Productions munkatársára, Kateřina Černára, aki együtt nőtt fel a történet főszereplőivel, és ő mutatta be a rendezőt Vojta Koteknek, aki lelkesen archiválta a korabeli felvételeket, és 130 gigabájtnyi anyaggal örvendeztette meg.

A filmhez végül 30 órányi saját anyagot forgattak, 5 órányi televíziós felvételt dolgoztak fel, de legértékesebb az a 25 órányi magánfelvétel volt, amit korábban nem láthatott nagyközönség. A rendező nem félt attól, hogy ennyi, különböző stílusban készült anyaggal kellett dolgoznia, sőt, kifejezetten tetszett neki, hogy az amatőr filmesek közül mindenki másra figyelt, volt, aki inkább a trükköket rögzítette, volt, aki az emberi kapcsolatokra fókuszált. 

Ami pedig a nyolc főszereplőt illeti, egyiküket sem volt nehéz meggyőzni, ugyanis mindannyian szívesen emlékeztek vissza fiatalságukra. Šafráneket lenyűgözte ezeknek az embereknek a nyitottsága, és nem szerette volna azt a dokumentumfilmes megoldást választani, hogy az elején pár percig megmutatja őket, majd narrátori szerepet töltenek be, mert szerinte a kisugárzásuk sokat adott hozzá a film hangulatához. 

Zene nélkül...

 Nem az volt a célunk, hogy megfejtsük az élet értelmét, ez a film azért jött létre, hogy szórakoztassunk

- nyilatkozta a rendező, aki hozzátette, szeretett volna olyan audiovizuális élményt nyújtani a nézők számára, mintha egy szuperhősös filmre ültek volna be. A zene pedig azért kapott kitüntetett figyelmet, mert különösen alkalmas arra, hogy érzelmeket közvetítsen, megteremtse hangulatot.

A filmzenére általában a költségvetés 10 százalékát szánják, de a készítők tudták, hogy itt ez nem lesz elég, így közösségi finanszírozás mellett döntöttek, mert "hiába sírnak a nagy cégeknek, szánják meg a szegény cseheket, már semmi nem jár ingyen." A zenei anyag végül 40 számosra duzzadt, és az előadók között külföldi és hazai (mármint csehszlovák zenészek) egyaránt megtalálhatóak. És nemcsak az hetvenes évek végéről és a nyolcvanas évek elejéről válogattak, hiszen a mellékelt gyűjteményben szerepel a Hangmás We are modern című száma is. A hosszú listán persze olyan régi nagy nevek is helyet kaptak mint a Sex Pistols vagy a Clash, de persze nemcsak egy műfaj képviselteti magát.

Akkoriban nagy szerencse volt, ha sikerült olyan kazettát szerezni, amin nyugati számok szerepeltek. Nem számított, hogy az A-oldalon Clash van, a B-oldalon pedig Elton John. Mindent meghallgattunk, hiszen ezek a felvételek igazi kincsnek számítottak

- nyilatkozta Martin Přikryl, aki sokat segített a rendezőnek összegyűjteni a megfelelő zenéket.

A zene mindig is nagyon fontos szerepet játszott a deszkás kultúrában. Ott volt a Devo, a Clash, a Madness, a B-52's és persze a Pistols”

- olvasható Nanorék könyvében Honza Peterka felsorolása arról, miket is hallgattak akkoriban. 

A film megtekinthető teljesen ingyenesen, közösségi vetítések formájában Budapesten és vidéken, mostantól egy évig. A közelgő vetítésekről a https://kinedok.net/hu oldalon lehet tájékozódni. Illetve itt is lehet elérni: a streamimg 60 cseh korona, azaz körülbelül 700 forint, a letöltés pedig 90 cseh korona, az körülbelül 1100 forint.

(Borítókép: King Skate / Negativ Film Productions)