Ha azt hiszi, kilátástalan az élete, nézze meg ezt a filmet

Az Egy nő fogságban című egészen különleges dokumentumfilmről már rengeteg cikk született – itthon is, külföldön is –, miközben a magyar közönség még nem is láthatta. A film 2017-ben készült el, megjárt rengeteg fesztivált, köztük a nagyon rangos Sundance-et 2018-ban, bezsebelt rengeteg díjat, de egészen 2019. április 18-ig nem jutott el a magyar mozikba.

Persze vannak olyan filmek és sorozatok, amiknek jót tesz, ha másfél éven át épül körülöttük a hype, hogy amikor megérkezik, akkor berobbanjon, de egy minimalista magyar dokumentumfilm nem ilyen. Az Egy nő fogságban-ról a premier után pár nappal nagyon nehéz lenne elcsípni olyan beszélgetéseket, mint azokat, hogy mit szóltál a Trónok harca legutóbbi részéhez?, meg hogy szerinted Marvel Kapitány hogyan győzi majd le Thanost? Pedig ha van olyan dokumentumfilm, amit mindenkinek meg kellene nézni, akkor ez az.

Tuza-Ritter Bernadett egy gyakorlatilag rabszolgaként élő nőről, Marisról forgatott közel két éven át. A rendező megtudta, hogy egy budapesti nő szolgákat tart a házában, akiktől elveszi a pénzüket, és ételért, cigiért, ágyért cserébe ők főznek, mosnak, takarítanak rá, sőt, még dolgozni is elküldi őket. A rendező ezután elérte a tulajnál, hogy beengedje a házába forgatni, de ott az eredetileg párnaposnak szánt forgatás végül másfél évig húzódott: egészen addig, amíg Maris, a főszereplő azt nem mondja, hogy neki ebből elég volt, és most megszökik.

Maris pedig abszolút főszereplő: két jeleneten kívül folyamatosan jelen van a filmben, az ő megviselt arca a film legtöbbet látott motívuma.  A munkáltatóját, Etát nem is látjuk, ahogy Eta családjának többi tagját sem. A nő egy külön megállapodásban kötötte ki a rendezővel, hogy ők nem látszhatnak a filmben, csak Maris, de ebből a látszólagos hátrányból a film hatalmas előnyt kovácsolt. A család többi tagjának csak a kezeit, néha a tarkóját látjuk, vagy a hangjukat halljuk, ahogy Marissal beszélnek, ahogy fenyegetik őt, és ahogy lekezelően adnak neki valamit. Maris pedig csinálja, mert ez a dolga, ebbe egyezett bele, ezt csinálja tíz éve, és máshogy nem is tudja elképzelni az életét, mert a saját életének ő már több évtizede csak az elszenvedője.

Elindulok a világba ötvenezener forinttal!

Tuza-Ritter talált egy nagyon erős témát, a modernkori rabszolgaságot, ehhez volt egy nagyon szomorú, de nem teljesen megtört főszereplője, és elérte, hogy forgathasson egy olyan házban, aminek a tulajdonosa ezt az egész helyzetet teljesen normálisnak tartja. De nem csak témája van, hanem története is: Marisban megszületik a felismerés, hogy el kell innen szöknie. Az, hogy kapunk egy játékfilmbe illő történetet, hatalmas erénye egy dokumentumfilmnek, de közben az az út, ahogy ezt megkapjuk, elég sok kérdőjelet hagy maga után – de erről majd később. A lényeg, hogy iszonyú erős alapokon áll a film, amit a rendezőnek szinte csak elrontania lehet. De nem rontja el.

A kamera a film felében Maris közelijét mutatja: rengeteg jelenetben csak az arcát látjuk, akár pihen, akár cigizik, akár telefonál, akár csak hallgatja Eta újabb és újabb parancsait. Ezt azért nem kell olyan fullasztónak elképzelni, mint amilyen a Saul fia volt, de könnyen megragadja a néző figyelmét, és ez a film is bebizonyítja, hogy egy arc hosszú közelije is elég ahhoz, hogy feszültséget és érzelmeket keltsen a nézőben.

De a képi világa érthetően nem lesz zseniális egy ilyen filmnek. Ha valaki egyszemélyes stábként kérdez és tartja a kamerát, miközben arra is figyelnie kell, hogy ne mutasson bizonyos arcokat vagy feliratokat, az nem tud tökéletes képeket készíteni, de ettől függetlenül soha nincs hiányérzet, hogy valami ne lenne elég jól megmutatva, vagy ne lennének a képek átgondoltak a filmben.

A hang már egy másik kérdés. Ha a képek beállítására nagyon kevés idő volt, akkor a hangok jó minőségű felvételére még annyi sem, ezért elkerülhetetlen volt, hogy sokszor nagyon zajos legyen, vagy hogy az alkalomadtán a kamerának suttogó főszereplő hangját egyáltalán ne lehessen hallani. De a filmet szerencsére magyar és angol felirattal vetítik mindenhol, szóval ez ne riasszon el senkit. 

De az, hogy milyen a kép és a hang, egy ilyen filmnél valójában teljesen mindegy. Itt maga a valóság az, ami iszonyú erős, és ezt nyugodt, de nem unalmas jelenetekkel mutatja be a film. És a valóság még mindig iszonyú izgalmas. Mindegy, hogy a valóságot a tévé előtt nézzük, ahogy egy villában tíz szerencsétlen próbálja meg kitalálni, mi Csehország fővárosa, aztán meg szexelnek egyet a szaunában, vagy a neten nézünk olyan videókat, hogy egy oroszlán megöleli az évek óta nem látott gondozóját, meg azt mondja egy szavazó a Füzesabony tévében, hogy „Legyen tánc!″, vagy újra- és újrapörgetjük, hogy az az operatőr szerb a határon tényleg felrúgta-e a mellette elszaladó gyereket. Ezek mind attól izgalmasak, hogy ott volt egy kamera, és sikerült felvenni a valóságot.

És Tuza-Ritter Bernadett filmjénél itt jelentkezik a legnagyobb gond: a néző tudja, érti, elhiszi, hogy a valóságot látjuk, de mindenki hiányol belőle kisebb-nagyobb dolgokat. Nem derül ki, hogy mi lehetett a tulajdonos, Eta fejében, amikor valaki már másfél éve jár a házába egy kamerával. Nem derül ki, hogy Eta pontosan hogyan cserkészte be Marist. Nem derül ki, mi lett a Maris nevén felvett kölcsönnel, és nem derül ki, hogy mi történt, amikor nem forgott a kamera? Miről beszéltek, hogyan segített olyankor a rendező Marisnak. És még ezerféle kérdés merülhet fel minden egyes nézőben.

Megéri türelmesnek lenni, mert egy nagyon fontos kérdésre például csak a 80. percben kapunk választ. De rengetegre soha, ezért is érdemes meghallgatni a film megnézése után a rendezővel készített podcastunkat, mert ott egy csomó mindenre válasz érkezik. Az viszont nem jó, hogy egy kilencven perces film után is szükség van egy újabb félórás interjúra, hogy alapvető kérdések ne maradjanak függőben – köztük a film legfontosabbja.

Miért vált szereplővé maga a rendező?

Tuza-Ritter tudatosan, már a film elején jelzi, hogy ő is aktív szereplő lesz. A kamera mögül néha válaszol egy neki feltett kérdésre, néha erősen irányított kérdéseket tesz fel Marisnak, néha az övé az utolsó szó egy jelenetben, ami elég vicces hatást kelt: nagyjából olyat, mintha egy politikussal készült interjút úgy zárna le a riporter: "Hát szerintem maga hazudik, köszönöm az interjút!"

Az ő kérdései, az ő jelenléte és barátsága azok, amik ráébresztik Marist, hogy nem fogadhatja el ezt a helyzetet. És ő az, aki a szökésnél Maris szövetségese lesz, és ezzel gyakorlatilag átveri a tulajt, aki engedélyezte neki a forgatást. És itt térünk vissza a korábban említett problémához: vajon akkor is ez lett volna a történet, ha a rendező nem megy el ebbe a házba? Vagy ha két lépéssel visszafogottabb a szerepe? Ha érzéketlenebb a főszereplőjével, azzal igazabb lesz a történet?

De Tuza-Ritter elmondta nekünk, hogy őt nem érdekelték a klasszikus dokumentumfilmes szempontok: nem akart olyan filmes lenni, aki nem avatkozik bele semmibe, aki csak szemlélő – főleg nem egy ilyen helyzetben, ahol alapvető emberségességi szempontok is voltak abban, hogy másfél éven át eljár valakihez, akit vernek, aki nem hagyhatja el a házat, csak ha dolgozni megy, akitől elveszik a pénzét, és aki a lányával való kapcsolatát is elvesztette emiatt.

Innentől pedig el lehet gondolkozni azon, hogy mit szólnánk ahhoz, ha a rendező nem segített volna a főszereplőjén? Ha otthagyja az addig bemutatott helyzetében, és az a film vége, hogy semmi sem változott? Jobb lett végül a történet azzal, hogy a főszereplő úgy dönt, elege van? És őszintébb lett így a történet?

De nem csak ezekről lehet beszélgetni akár egyetemi órákon, akár egy kocsmaasztal fölött, hanem arról is, hogy milyen lehet az a sors, ami végül ilyen helyzetbe kényszerít egy nőt? Vagy hogy végül hogyan alakulhatott a viszonya a lányával, mit sugall a film? Milyen lehet az az élet, ahol az étkezés és az emberi kapcsolatok már luxusnak számítanak? És hogy egyáltalán 

Az Egy nő fogságban nem olyan film, ami hidegen hagyná a nézőjét, és ne akarna beszélgetni róla. És nem azt mondom, hogy ne lehetne foglalkozni Thanosszal, meg biztos, hogy az utolsó Trónok harca-epizód után egy csomót fogok beszélgetni a barátaimmal, de rohadtul sajnáltam volna, ha ez a film kimarad, mert a valósággal foglalkozni azért mégiscsak kicsit jobb dolog.