Az ember, aki megroppantotta a maffiát

Tommasso Buscetta a nyolcvanas évek elején valami olyasmi életet élt, amit a vásznon is láthatott a nagyközönség akkoriban A sebhelyesarcú című Al Pacino-filmben. Buscetta sikeres évtizedeket tudhatott maga mögött az olasz és az amerikai szervezett bűnözésben, a különböző ítéleteket megúszta, Brazíliában élt a családjával egy hatalmas házban, nyugiban. Mindeközben szülőhazájában a Cosa Nostra a XX. század legsúlyosabb leszámolását tartotta a saját katonái között, a második maffiaháborúnak nevezett konfliktus körülbelül ötszáz áldozatot követelt.

1983 őszén Buscetta nemcsak A sebhelyesarcú életéhez, hanem a halálához is vészesen közel került, amikor a brazil rendőrség elfogta, majd elkezdték szervezni a kiadatását Olaszországnak. Az ő maga is belátta, hogy otthon esélye sincs életben maradni, ezért először öngyilkos akart lenni, de túlélte. Amikor a kórházban felépült, rájött, hogy elege van a maffiából, és szeretne kitálalni a rendőrségnek. Pentito, vagyis áruló lett, akinek segítségével az olasz ügyészség pontosabb képet kapott a szervezett bűnözés mikéntjéről. És akiről 2019-ben egy film is készült, Il traditore címmel.

A veterán olasz rendező, Marco Bellocchio bénítóan hosszú, és sokszor rettenetesen amatőr hatást keltő filmje zéró engedményt tesz azoknak, akik nem vágják fejből a nyolcvanas évek olasz maffiaháborújának szereplőit, áldozatait, paktumait és mozgatórugóit. Az áruló egy jó fél órás montázzsal kezdődik, ahol nagyon gyorsan megismerünk karaktereket, majd szinte azonnal végig is nézhetjük az erőszakos halálukat, mintha valaki odavarázsolta volna nekünk egy kisköltségvetésű Martin Scorsese-film utolsó jeleneteit. A köd Buscetta karakterének felbukkanásával sem oszlik el teljesen, az odavetett félmondatokból, és a nem olasz nézőknek valószínűleg semmit nem mondó nevek sorolásával senki nem lesz beljebb. Te tudod esetleg, hogy ki volt Luciano Leggio, Giuseppe “Scarpuzzedda” Greco, Salvatore “Totuccio” Contorno vagy Salvatore Riina? Tudod, hogy melyikük beceneve volt a Totó? Ha igen, akkor már több információd van Az árulóról, mint bárkinek, akik végignézi.

Fotó: kviff.com

Bellocchio filmje furcsa módon csak akkor kel életre, amikor megkezdődik a Maxi-pernek nevezett bírósági tárgyalás, ahol Buscettának hála, több száz katona és középvezér kerül az igazságszolgáltatás elé. Feltételezem, hogy a dialógus az eredeti bírósági leiratok alapján készült, mert először itt lesz olyan minden, mintha végre nem közhelyeket puffogtatnának a szereplők. Ráadásul az is jót tesz a filmnek, hogy minden jel szerint az olasz bíróságok nagyjából olyanok, mint az olasz köztévé műsorai, a passzolós ruhákba öltöztetett fiatal nők nélkül, és még több egymással kontroll nélkül ordítozó, egészségügyileg veszélyeztetett, középkorú olasz férfival. Amikor Buscetta kiül az üvegkalickájában a bíró elé, és sorolja, hogy az ugyanabban a térben, de cellákban ülő maffiózók közül ki mit tett, ők pedig ordítva feleselnek neki - akkor pár jelenet erejéig Az áruló tényleg jó lesz.

Valószínűleg azért is, mert a bírósági jeleneteknél kevésbé látszik, hogy mennyire pocsékul néz ki a film, mint egy rész a Szulejmánból, vagy egy tetszőleges, olcsó szappanoperából, ami még elmegy a lapostévéken, de a vásznon dicstelen halált hal. Régen láttam filmet, aminek ennyire nagy az ambíciója, és ennyire hasraesik azon, ahogy kinéz. Ez azért az is bosszantó, mert Az árulót a 2019-es cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában mutatták be, ahol a pocsék történet még elmenne, de a pocsék vizuális világ kevésbé.

Hatalmas csalódás ez a film, de nem a rendező neve, vagy a színészek miatt, hanem mert ha egy ország nekiáll annak, hogy filmen feldolgozza az utóbbi évtizedeit, vagy legalább az azoknak az éveknek a megkérdőjelezhető karaktereit, akkor kiábrándító, hogy ennyire futja: egy laposan megfilmesített Wikipedia-oldalra.

(A filmet a 2019-es Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, magyar premierről egyelőre nem tudni.)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!