Van jó film, van közepes film, meg van ez

Nem tudom, Gerard Butler mikor látta be, hogy az a hajó, aminek az orrában Oscar bácsi áll (mellette húga, Emmy néni és Tony nevű unokatestvérük), már elment, és soha a büdös életbe' nem fog matekzsenit, kerekesszékbe kényszerített tudóst vagy meghurcolt kisebbségi aktivistát (itt a feketéken kívül kvázi bármiből válogathatnánk, zsidó, meleg, transznemű, kommunista, stb.) alakítani. Nem lehetett kellemes pillanat, bár az is simán elképzelhető, hogy eleve nem is kritikuskedvenc karriert akart, nem a díjak érdekelték, hanem a pénz, és nem azért lett belőle Hollywood egyik akcióhős szakmunkása, mert így alakult, hanem mert ezt akarta magának.

Van példa erre bőven, Schwarzenegger, Van Damme, meg a Feláldozhatók-filmek szinte teljes szereplőgárdája, de az emberben Butlert látva csak ott motoszkál, hogy a 300-ban nemcsak azért volt jó, mert kipattintva hadonászott a gumikarddal, hogy a RocknRollában kifejezetten vicces volt, a Machine Gun Preacher után pedig lehet, hogy elmehetett volna egy másik irányba, de aztán jött 2013 és a Támadás a Fehér ház ellen, és Butler onnantól csak szemetet forgatott.

És mindegy, hogy egy tengeralattjáró kapitányát, titkosszolgálati ügynököt, tudóst, vagy egyiptomi istent alakít, mindegyik szerepben ugyanolyan: kissé megfárad, törődött, középkorú faszi, aki szereti a családját, és sztoikus nyugalommal végzi el a feladatát, ha a fene fenét eszik, akkor is. Néha ezt az alaplevet felöntik némi alkohollal, máskor önfejűséggel, esetleg az előírások szándékos felrúgásával, de ez mindegy, mert a néző nem Mike Bannon ügynököt, Széth istent, Jake Lawson nyomzót, vagy Joe Glass kapitányt látja, hanem Butlert, aki a filmjeiben saját maga egyfajta lenyomatát alakítja.

A most harmadjára (a második is pocsék lett) magára húzott Mike Banning-jelmez is ilyen: a 49 éves Butlert látjuk, aki felkelés után reccsent kettőt a hátán, fáj a feje, a válla, a lába, a dereka, gyógyszerezi magát és stikában orvoshoz megy, de nem a kis pocak meg a behízott kalácsképe miatt, hanem a migrénnel párosult kézremegés végett. Mike a mindenkori elnök első számú testőre, egyben a világ egyik legszerencsétlenebb embere, akit meglátva a józan paraszti ész azt diktálja, hogy menekülj előle, hiszen azt az elnököt, akit ő véd, háromszor is meg akarták ölni. Az első két filmben Aaron Eckhart volt az elnök, de lejárt a két ciklus, szevasz Aaron, helló Morgan, az addigi alelnök ül bele a nagy székbe, aki megfontolt, határozott, pont mint a Deep Impactben elnökként volt Freeman (tuti, hogy Barack Obama is merített a filmből manírokat), és szeret horgászni.

A rendkívül high-tech merénylet nem teljesen úgy sül el, ahogy szerették volna a gazok, de arra jó, hogy menten Mike barátunkat vegyék elő, mint első számú gyanúsítottat, mert ha nem így lenne, Nick Nolte soha nem robbanthatna fel egy fél erdőt. Mike ugyanis a faterig (Nolte) menekül, a vadonba, ahol a világvégére és/vagy kormányszerv-invázióra évek óta készülő, ősz lobonca alatt mormogó hippi lakik. A baj ide is követi, és jön a már említett környezetkárosítás, majd újabb menekülés, satöbbi, a lineáris cselekmény komótosan cammog előre, Mike néha megöl valakit,, majd megáll, a fejét rázza (MIGRÉNJE VAN!), a kezét emelgeti a szeme elé (REMEG!), mi meg a moziban lassan megsajnáljuk ezt a derék hazafit, hát megrokkan itt nekünk a nagy megerőltetésben.

Nem azt mondom, hogy nem kell akciófilmet nézni, néha kifejezetten jól tud esni egy iszonyú ostoba Halálos iramban-film, de azokhoz képest ez a Mike Bannon-trilógia olyan, mit egy fröccsöntött, sorjás műpénisz, amivel legfeljebb hadonászni lehet, a rendeltetését nem tudja betölteni. A rendező Ric Roman Waugh kaszkadőr volt egészen 2001-ig, azóta rendez zséfilmeket, de az övé a 2017-es A góré című remek sittesfilm is, bár akciójeleneteket nem tud vagy nem akar jól forgatni, a verekedések és tűzharcok kaotikusak és nem tudni, ki kivel van, amire rá lehet húzni, hogy így zsigeribb, de basszus, nem akarok egy műtét alatt kamera lenni a szike végén sem, remekül elvagyok a külső nézőponttal, ha látom, ki öl kit.

A verekedések elkenése mellett a történet gyengesége és a megvalósítás bénaságai idegesítik az embert legjobban. A főgonosz, akinek a kilétét kábé az ötödik percben ki lehetett találni, az alelnökkel olyan torzított hangon beszél, mint az oknyomozó riportokban a besúgók, ami oké, egészen addig, míg ki nem derül, hogy az alelnök hangja is torzított, és az, hogy EZEK KETTEN ISMERIK EGYMÁST, SŐT PONTOSAN TUDJÁK, ÉPPEN KIVEL BESZÉLNEK. Aztán ott van az a fegyverrendszer, amivel a merényletet elkövetik és nyírnak ki vagy húsz embert. Miért nem ezt a cuccot veszik elő később is??? A színészekkel nincs gond, az első két filmben  nem szereplő Piper Perabo (Mike feleségét Radha Mitchell alakította eddig), Nolte, Freeman, Butler, Lance Reddick, Tim Blake Nelson és Danny Huston is hozza, amit lehet, de azért nem Marlon Brando-i magasságokról beszélünk.

A film egyébként szépen termeli a pénzt (Butlernek ez az első listavezető filmje a 300 óta), összességében 70 millió dollárnál tart, így a folytatás borítékolható. Sajnos.

(Ha valaki mégis megnézi a filmet, maradjon a stáblistára is, mert kap egy olyan plusz jelenetet, amivel a rendező vagy a nézőket, vagy saját magát, vagy a filmjét hugyozza telibe, nehéz eldönteni, melyiket / kit.)