A szülők elválnak, a gyerek meg szinte belehal

Azt lehetne hinni, hogy semmi sem kevésbé izgalmas, mint egy olyan film, amelyben minden pontosan ugyanúgy van, mint a való életben. Senki nem mond semmi szokatlant, senki nem csinál semmi rendkívülit, csupa olyasmi történik, amit mindenki látott vagy hallott már ezerszer.

És a My Zoé pont ilyen, legalábbis egy ideig: egy nő, egy férfi és egy kisgyerek a szereplői, az időpont pedig valamennyivel a válás után, valamennyivel a láthatásról szóló megegyezés aláírása előtt. Nem hangzik el semmi rendkívüli, az ember mégis legszívesebben a falat kaparná, annyira hihetetlenül ismerős minden szó, minden gesztus, minden hiba – mind egyenesen az emberi jellemnek azokból a sötét és dicstelen zugaiból, amelyek valószínűleg mindannyiunkban ott vannak, de ezt még saját magunk előtt is letagadjuk.

Julie Delpy, színésznőként nemcsak olyan független művészfilmekben játszott, mint a Mielőtt felkel a nap-trilógia, hanem szerepel a Bosszúállókban is. Író-rendezőként általában a hétköznapiból dolgozik, és hogy mennyire érdekfeszítőek a filmjei, az attól függ, mennyire érdekfeszítőek azok a helyzetek, amelyeket amúgy ennyire élethűen ábrázol. (Nemrég interjúztunk is vele, ez itt olvasható.)

Hát most nagyon beletalált. A My Zoé első felében olyan tökéletesen megtalálja az emberi gyengeségeket, aljasságokat és hülyeségeket, hogy a nézőnek mindig két másodperccel előbb eszébe jut, hogy „de ugye nem fogja kimondani?”, ahogy a saját veszekedéseinkben kellene, hogy eszünkbe jusson ugyanez magunkra vonatkozóan, csak általában nem jut. Hogy ha a gyerek egyet tüsszent, akkor az anya azonnal, reflexszerűen számon kéri az apukán, hogy mivel délután nála volt a kislány, biztos ő nem szárította meg jól a haját. Hogy ha a gyerek beüti a fejét, akkor az apának nyilván az az első gondolata, hogy az anya az új pasijára koncentrált, ezért nem vette észre a bajt. Hogy ha az egyik megkéri a másikat, lehetne-e cserélni a felügyeleti napokban, mert bejött valami váratlan program, akkor az biztosan megragadja az alkalmat, hogy bevigyen emiatt egy kis szúrást. És hogy minden elfajuló veszekedésben biztosan elő fognak jönni a legnagyobb aljasságok is, mert a felekben már semmi gát nincs, ami visszafogná őket. Az olyanok például, mint hogy a nő testében az ég egy adta világon semmi kívánatos nem volt a szülés után, amitől nyilván minden nő fél, hogy egyszer hallani fogja, de soha nem kéne hallania senkinek sem. És persze kimondatlanul is egyértelmű, hogy az egészet a gyerek szívja meg a legjobban.

És Delpy úgy írta meg ezeket a dialógusokat, hogy (ha kínunkban nem fogjuk be inkább a fülünket, amikor előjön bennünk az ösztön, hogy nem, én ezt nem akarom hallani, akkor) valójában minden forgatókönyvírónak jegyzetelnie kéne, mert tökéletesen megmutatja, hogyan lehet elkerülni a közhelyeket, de mégis iszonyúan ismerősnek lenni, elkerülni a papírízűséget, dramaturgiailag mégis precíznek lenni. Persze ehhez a sallangmentes életszerűséghez rengeteget hozzátesz a főszerepet is játszó Julie Delpy játéka, meg a férje szerepében Richard Armitage-é.

Armitage nagyszerűen hozza az emberarcú szörnyeteget, aki persze megbocsáthatatlan dolgokat mond, mégis érthetőek, átélhetőek az ő motivációi is. Delpy ugyanakkor ezer színnel tudja megtölteni a szenvedést, és egy pillanatig sem ábrázolja szépnek, nemesnek vagy akár csak bocsánatosnak azokat a pillanatokat, amikor az ő agya dobja le az ékszíjat. Az egész film talán legszebb, pár másodperces jelenete, amikor a legdurvábban hág át minden határt, és olyasmivel vádolja meg az új pasiját, aminek a kimondásától és le kéne szakadnia a plafonnak. Majd pár pillanat alatt végigfut Delpy arcán a rádöbbenéstől a megbánáson át a kijózanodásig és a kétségbeesésig minden érzelem.

De a film valójában nem mindezekre fut ki; az utolsó harmadában van egy hatalmas váltás, amikor ez a hétköznapi és életközeli dráma száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és gyakorlatilag sci-fibe megy át – és ez nem metafora, hanem a pontos műfaji megjelölés, amiről viszont semmi többet nem lehet elárulni anélkül, hogy az ne lőné le a film létező összes fordulatát.

Pedig Delpy pont ugyanolyan komolyan veszi, mint az eddigieket, és úgy csinál, mintha ebben a fordulatban – amit kábé úgy kell elképzelni, mintha a szereplők hirtelen ötlettől vezérelve felülnének a vonatra, és meg sem állnának vele a Marson létrehozott kolóniákig – a világon semmi különös nem lenne, csak folytatódna az eddigi dráma, és kész. Ráadásul mintha ehhez a sci-fis vonulathoz íróként annyira nem értene: mind a felvetődő technikai, mind pedig a morális dilemmákat egy-egy odaszúrt mondattal és egy-egy pár másodpercces jelenettel zárja rövidre, noha az ilyen felvetések megoldásai akár egy teljes, kétórás sci-fit is ki tudnának tenni más esetben.

Arról nem is beszélve, hogy azért ezzel a film mondanivalóját is brutálisan összezavarja. Ha úgy vesszük, Delpy úgy foglal állást az emberiség egyik leginkább eldönthetetlen kérdésében, mintha csak annyiról lenne szó, át lehet-e gyalogolni a piroson, ha épp nem jön egy autó sem. Ami csak tovább növeli a film bizarrságfaktorát, 

De az eleje, na az tényleg nagyon jó.

A filmet szeptember elején mutatták be először a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon, mi a második vetítésén, a Zürichi Filmfesztiválon láttuk. Magyarországi premierről még nincs hír.