Teli szájjal kell kiröhögni a metálisten horrorját

10318765
2019.10.10. 19:01

A Verotika az egyik legrosszabb film, amit életemben láttam, és tessék nekem elhinni, hogy jó sok pocsék filmet láttam már életemben, és itt nem arra gondolok, hogy még mindig szemmel követem Eli Roth, M. Night Shyamalan, vagy Michael Bay munkásságát, mert az ő legrosszabb filmjeik is sokkal jobbak annál, amiket a filmkészítés sötét sarkaiból vagy feneketlen bugyraiból lehet kikaparni.

A hatvanas évek kisköltségvetésű horrorfilmjei, az Ed Wood-filmek (mint a 9-es terv a világűrből, vagy a már gigantikus kultstátuszba jutott The Room) olyan kuriózumok, amiket nem lehet dollármilliókból, professzionális stábbal megcsinálni, csak és kizárólag kozmikus, tömeges tehetségtelenségből és teljes dilettantizmusból. Jelentem, hogy Glenn Danzig, a valószínűtlen állkapcsú metálikon első és egyetlen játékfilmje, a Verotika pontosan beleillik a sorba, egy tehetségtelen ember nagy ambíciójú, teljesen félremenő, útról letérő, fának ütköző, árokban landoló álma, amit látnia kell mindenkinek, aki valaha felkiáltott a moziban, hogy ez az egyik legrosszabb film, amit életében látott. Mert onnantól kezdve ez lesz az. Én alig várom, hogy megmutassam a barátaimnak, bár félek, hogy utána nem lesznek a barátaim többé, mert kihajítanak a lakásom ablakán.

You will see some fucked up shit

- vezette fel személyesen Danzig maga a filmjét a sitgesi fesztiválon, és akárhogy is szeretném fordítani, mindenhogy igaz lenne, mert a Verotika maga is elcseszett dolog, nemcsak amiről szól. Danzig a filmjét a saját képregényéből rendezte, fényképezte és producerkedte, a főszerepeit feltehetőleg azért nem ő játssza, mert arra kelet-európai pornószínészeket, sztriptíztáncosokat és kétes előéletű, de garantáltan szilikonbeültetéses nőket választott, feltehetőleg a saját kezével. A film egy antológia, három különböző sztorival, amiknek nincsen közük sem egymáshoz, sem a józan észhez, sem a filmkészítés alapvető szabályaihoz, de megpróbálom valahogy szavakba önteni a dolgot. Sajnos a Verotikáról nem lehet úgy beszélni, hogy a részleteit nem mondom el, úgyhogy ha valaki egyszer úgy dönt, szeretné, ha egy vaskos meglepetés érné egyenesen Danzig nadrágjából/elméjéből, az most csukja le a cikket.

Az első sztori főszereplője egy Dajette nevű, érthetetlen francia akcentussal beszélő, szilikonnal teli nő, akinek a mellbimbói helyén szemek vannak. Amikor szomorú, onnan könnyezik. Ennek amúgy nincsen köze semmihez, mert a sztori egy albínó pókból mutálódott, hatkezű, de két lábú, emberszerű szörnyről szól, ami akkor gyilkol, amikor Dajette álmodik. Pontosabban először szeretne erőszakosan szexelni az áldozataival, majd utána elroppantani a nyakukat. Egy idő után a filmben úgy hivatkoznak rá, hogy a Nyakroppantó. Amikor ez elhangzott, a sitges-i filmfesztivál közönségéből kitört az elfojtott nevetés. Dajette tudja, hogy a szörny akkor gyilkol, amikor ő álmodik, úgyhogy altatókkal öngyilkos lesz, a francia csendőrnek öltözött rendőrök pedig lepuffantják a Nyakroppantót.

A második sztori egy nőről szól, aki nappal maszkos sztriptíztáncos, este viszont nők arcait lopja el egy késsel. A rendőrök már a nyomában vannak, de csak a tizenharmadik, ugyanúgy megnyúzott áldozatnál merik kimondani, hogy ugyanaz lehet az elkövető. A rendőrök nem kapják el, feltehetőleg sokáig folytatja a nyúzásait. Mindez harminc percig tart. De az időgörbítés a legjobban a harmadik, múltban játszódó történetben érhető tetten. A Báthory Erzsébet-legendára hasonlító sztoriban egy grófnő szűzlányok vérében fürdik, majd nagyon sokáig nézi magát a tükörben. De addig, hogy a közönség hangosan füttyögött, amíg a kontessza a saját arcát simogatva nézett a tükörbe hosszú percekig. A vérszívás és fürdőzés hasonló hosszúságot vesz igénybe. A legfurcsább, hogy egyáltalán nem emlékszem, mi lesz ennek a történetnek a vége, amit csak a súlyos, Verotika által előidézett agykárosodással tudok magyarázni.

10318767
Fotó: sitgesfilmfestival.com

Amikor Danzig felvezette a filmjét, olyan mesterekhez hasonlította magát, mint Mario Bava, Dario Argento és Federico Fellini, ami azért olyan, mintha én ezt a cikket Karinthy Frigyes vagy Esterházy Péter munkásságához hasonlítanám, hiszen mindannyian magyar szavakat teszünk egymás után, és az eredménnyel kiállunk a nyilvánosság elé. A Verotika alig felel meg a filmezés feltételeinek, a képek komponálásából általában lemarad a lényeg, a történés, csak azért, hogy a főszereplők hatalmas mellei látszódjanak. Néha az élesség elmegy, néha két jelenet között vágási hibaként hirtelen fekete ürességet látunk. Danzig amúgy sem híve a vágásnak, a legtöbb jelenetnek ugyanúgy, feketébe úszással van vége, aminek olyan hatása van, mintha az egyik rémálomból a másikba csúsznánk, pedig a főszereplő csak átment egy másik helyre pár perc eltéréssel.

 A kameramozgás kimerül abban, hogy amíg lehet, bezoomolnak a kép közepébe, majd amikor már nem lehet tovább, zoomolnak kifele. Ha esetleg a jelenet még ezután is tart, akkor lehet megismételni. A szereplők vagy kelet-európai származásúak, és gondot jelent nekik az angol nyelv, vagy Danzig rájuk erőltetett egy olyan akcentust, amivel képtelenek megbirkózni. Egyetlen jelenetben van szükség számítógépes animációra, az pedig olyan hatást kelt, amit a köztévé is meg tudott ugrani már a kilencvenes évek közepére. A zene néha halk, néha hangos, néha Danzig, néha epigon. A színészi játék csapnivaló, de a lassú mozdulatokban, a kitartott bámulásokban van valami pornószerű, amitől azt várja az ember, hogy perceken belül valaki leveti a felsőjét. Ez általában meg is történik, általában a színésznőkkel.

És az egész pokolian vicces. Képtelenség levenni az embernek a szemét ennek az amatőr förmedvénynek bármelyik, egyesével nehezen magyarázható másodpercéről. Teljesen biztos vagyok abban, hogy Danzig ezt komolyan gondolta, ő nem egy fekete komédiát, egy horrorvígjátékot, vagy csak egy fióknak készített dilettáns filmet akart, hanem egy Kőkemény Mesterművet, amit a horrorrajongók imádni fognak. A horrorrajongók egészen biztosan imádják, mert egy teremnyivel néztem együtt, és amikor egy olasz horrorokra emlékeztető, a film első percében történő véres szemkinyomás után beindult a cselekmény, alig bírt magával a közönség. Az első 15 perc teljes hitetlenkedéssel telt, mintha a közönség egyrészt nem hitt volna a szemének, másrészt nem akarna a vásznon zajló dolgokra őszintén reagálni, hiszen mégis itt volt a filmrendező, aki büszkén a legjobbakat ígérte előtte.

De a Verotikának képtelenség ellenállni, annyira tojik minden konvencióra. Az egó, a büszkeség, a fafejűség, a monománia és a teljes alkalmatlanság felfoghatatlan, és nevetségesen szórakoztató keveréke. Ha valaki ezek után is látni akarja, akkor egészen biztos vagyok, hogy imádni fogja.


A Verotikát a sitges-i filmfesztiválon láttam, nagyon remélem, hogy valahogy, valamilyen formában Magyarországra is eljut.

(Borítókép:  sitgesfilmfestival.com)