Akiknek Magyarországról a félelem jut eszükbe

Magyarország is nagy szerepet játszik abban az egyszerre sokkoló, vicces és megható dokumentumfilmben, amiért világszerte rajonganak a kritikusok. Az afgán család fél világot átszelő kalandjairól egyszerre áradozott a New York Times, a Variety, a Guardian, a Washington Post és a Financial Times. Az Éjszakai vándorok című filmnek erős magyar vonatkozása is van, ami viszont kevésbé jó hír. Hogy miért, az hamarosan kiderül, ugyanis interjúztunk a Budapesten járt két afgán filmessel és kislányaikkal. Előbb azonban röviden a filmről.

Halálos fenyegetés a kávé miatt

Haszan Fazili és felesége, Fatima Huszaini filmrendezők voltak Afganisztánban, és mellesleg nyitottak egy kávézót is, ahol együtt kávézhattak nők és férfiak. A vállalkozás csak Európából nézve tűnik sablonosnak, ott hatalmas vihart kavart, és a tálibok vérdíjat tűztek ki a fejükre.

A család a szomszédos Tádzsikisztánba menekült, és egy éven át írt kérvényeket európai nagykövetségeknek, hogy fogadják be őket. Segítség helyett azonban kézről kézre adták az ügyüket, míg végül úgy döntöttek, hogy illegálisan indulnak el a biztonságosnak gondolt Európa felé. A kaland attól lett különleges, hogy a két filmes és gyerekeik három mobiltelefonnal végig filmezték utazásukat.

A szokatlan megoldás nyilván nem éppen IMAX-minőséget eredményezett, de érdekes módon éppen ez lett az Éjszakai vándorok egyik erőssége. Az esetlen kompozíciók, a remegő felvételek, a néhol kiégett képek csak fokozzák a drámaiságot: mintha mi is a családdal lopakodnánk a sáros erdőben, mintha nekünk mondaná a kislány, hogy elfagyott a lába, vagy együtt nevetnénk, amikor a feleség mosolyogva, de határozottan kiosztja a férjét, hogy meddig mehet el a szomszédban lakó lány – nyilván hátsó szándék nélküli – dicséretében.

A másfél órás filmben olyan képet kapunk a menekültek életéről, ami érdekes módon nyomokban sem passzol mondjuk Bakondi György rémisztgetésügyi miniszteri biztos leírásaihoz.

Nem csak magáról a vándorlásról van itt szó. A filmet a totális tragédia innenső oldalán tartja, hogy végigkövethetjük, ahogy a négy ember közti szeretet segít életben maradni nekik a legnehezebb helyzetekben is. Látjuk, hogyan játszanak a szülők a két kislánnyal olyan helyeken, ahol nem éppen a nevetés a legtermészetesebb reakció. Vagy hogyan próbálják megmagyarázni a gyerekeknek azt a sok igazságtalanságot, amivel szembesülnek.

Melyik volt útjuk legnehezebb szakasza?

Haszan Fazili: A magyar zárt tábor minden más helynél reménytelenebb volt. Amikor megérkeztünk a tranzitzónába, azt gondoltunk, hogy az út végére értünk. Megkérdezték a táborban, hogy mi a tervünk, amire mondtam, hogy elfáradtunk a hároméves utazásban, itt szeretnénk maradni Magyarországon. Három hónapig tartottak minket a zárt táborban, és megváltozott a véleményünk.

Fatima Huszaini: Bulgária és Magyarország volt a legrosszabb. Bulgáriában bandák támadtak meg minket. A tábor közelében volt egy bolt, de nem mertem kimenni vásárolni. (Magyarországot leszámítva az út összes tábora nyitott tábor volt, a menekülteket nem zárták be. Ugyanakkor a filmből kiderült, hogy Bulgáriában szélsőjobbos csoportok támadták meg a tábort elhagyókat.)

Fatima az interjú közben szól a gyerekeknek, hogy menjenek játszani kicsit. „Nem akarom, hogy sokkolja őket, amiket mondok” – magyarázza.

Szégyelltem magam Magyarországon. A gyerekek ki akartak menni sétálni, játszani, és nem tudtuk megmagyarázni nekik, hogy miért nem szabad.

Rettenetesen éreztem magam, itt gondoltam először, hogy rossz ötlet volt eljönni, hogy rossz helyre hoztam a gyerekeimet. De persze tudtam, hogy Afganisztánban csak rossz várt ránk, és ott sem maradhattunk.

Rosszabb volt Magyarország, mint Irán, vagy az erdőben aludni napokig? Esetleg a közel másfél év egy szerb táborban?

Haszan Fazili: Szerbiában legalább szabadok voltunk, nem voltunk bezárva. A gyerekek játszhattak, kimehettünk, ha akartunk. De láttad, milyen a tranzitzóna? (A tranzitzónába nem engedik be az újságírókat, így az ottani állapotokról a helyiek beszámolói és peres ügyei kapcsán számoltunk be korábbi cikkeinkben. )

Egy kis konténerben laktunk négyen. Ha kinéztél az ablakon, akkor szögesdrótot láttál. Nem mehettünk ki erről a kis területről. Ha orvosra volt szükségünk, könyörögni kellett a rendőröknek. Volt, amikor kiröhögtek minket, és nem segítettek, rossz szemmel néztek ránk.

Állatnak éreztük magunkat.

A rendőr embertelen volt velünk, a tábori orvos embertelen volt velünk. Az orvos egy sima bőrpirosodás miatt karanténba zárt, pedig mondtam, hogy csak krémmel kellene kezelni. Végül az UNHCR emberei érték el, hogy kiengedjenek. Kórházba vittek, ahol az orvos nem értette, hogy miért zártak karanténba, hiszen ez egy egyszerű probléma, és felírta azt a krémet, amit én is kértem.

A gyerekek hogy viselték a bezártságot?

Haszan Fazili: Sokat meséltünk nekik, hogy ne féljenek. Voltak más fogvatartottak, és az ő gyerekeikkel tudtak játszani. De közben ott voltak a rendőrök, a szögesdrót, látszott, hogy ez egy börtön.

A lányok közben visszajönnek, a nagyobbik bele is szól.

Nargisz: Volt egy barátom, Armin, aki a családjával egy év és négy hónapja van oda bezárva, és nem tudják, mikor kerülnek ki. Armin nagyon szeret focizni, azt üzeni, hogy szeretne magyarokkal focizni, és nagyon várja, hogy kiszabaduljon.

Fatima Huszaini: Remélem, hogy bezárják végre ezt a tábort, és kiszabadulnak a családok.

Itt a fesztiválon találkoznak először olyan magyarokkal, akik nem a tranzitzónában dolgoznak?

Igen. Azért jöttünk el a fesztiválra mind a négyen, hogy megmutassuk a lányainknak:

Magyarország nemcsak egy zárt tábor, hanem élnek itt olyanok is, akik szeretnek minket.

Mert Magyarországról mindig a félelem jut eszükbe. Ez most megváltozott. Ez nem valami szlogen, tényleg máshogy látják a magyarokat. Emberi módon viselkednek velem. Nézd csak!

A családfő feláll, és odalép a közelben álló ismeretlenhez. Hello, mondja, és megrázza a zavart, de mosolygó férfi kezét. Visszafordul hozzánk.

Miért fogadta el a kézfogásom? Mert embernek tart engem. A zárt táborban senki nem viselkedett így velünk.

Én tudtam mást is a magyarokról. Tarr Béla a kedvenc rendezőm. Volt, hogy feküdtem a tranzitzónában, a kerítés mellett, néztem az eget, és azt gondoltam: „Látsz engem Tarr Béla, itt vagyok Magyarországon! Bárcsak tudnád.” (Nevet.)

Már az elején elhatározták, hogy filmet forgatnak az útról?

Haszan Fazili: Amikor Tádzsikisztánban voltunk, és 14 hónapig egyik követség küldött a másikhoz, rájöttem, hogy a családommal együtt egy forgatókönyv szereplői lettünk. Innentől egyértelmű volt, hogy ezt le kell forgatni.

Az úton olyanok voltunk, mint a lehullott levél, amit kavar a szél.

Fatima Huszaini: Én is támogattam a film ötletét. Mindkét lányom forgatott velünk, egymást kameráztuk.

Mi történt a film befejezése óta?

Haszan Fazili: Egyéves tartózkodási engedélyt kaptunk Németországban. Azt mondják, ezt majd meghosszabbítják. A gyerekek iskolába járnak, beszélnek németül. Mi pedig új filmen dolgozunk.

Miről szól az új film?

Haszan Fazili: Még csak az elején vagyunk, de gyerek- és női jogok a téma.

A filmet a BIDF fesztivál mutatta be Budapesten.