Meghalt Olivia de Havilland, az Elfújta a szél Melanie-ja

A 2003-as Oscar-gálán Olivia de Havilland adta át az egyik díjat, és a közönség hosszú perceken keresztül állva tapsolt, amikor megjelent a színpadon. A vastaps egyszerre szólt a személyének, illetve a szimbólumnak, hiszen De Havilland annak a korszaknak a jelképe volt, amit Hollywood aranykoraként emlegetnek, és amikor a nagy stúdiók egyszerre kezelték sztárként és rabszolgaként a színészeket. Ennek a kornak a koporsójába ő is bevert egy jó nagy szöget.

Olivia de Havilland 2020. július 26-án hunyt el, 104 éves korában.

Karrierje 53 évig tartott, 49 nagyjátékfilmben szerepelt, de nemcsak a mozivásznon lehetett látni, ugyanis a televízió térhódításával egyre több képernyős szerepet vállalt, emellett a színpadon is gyakran felbukkant, és fontos szakmai tisztségeket is betöltött, ő volt például az első nő, aki a Cannes-i Filmfesztivál zsűripaneljének elnöke lett. Elmondása szerint kissé tartott ettől a feladattól, de örült annak, hogy egy olyan bizottság elnöke lehet, ami rajta kívül csak férfiakból áll.

Munkásságát sokszor, sokféleképpen ismerték el, 1960-ban csillagot kapott Hollywoodban a Hírességek sétányán, 2008-ban George W. Bush amerikai elnök az USA legmagasabb, művészeknek odaítélt állami kitüntetésével (National Medal of Arts) jutalmazta, 2010-ben a Becsületrend lovagi fokozatát vehette át Nicolas Sarkozy francia elnöktől, 2017-ben pedig lovaggá ütötte II. Erzsébet, és az akkor 101 éves De Havilland úgy nyilatkozott, hogy ez volt számára a legcsodálatosabb születésnapi ajándék.

A brit színésznő, aki Japánban született és Amerikában lett világsztár

1916. július elsején született Tokióban, nevét a Vízkereszt, vagy amit akartok Olivia grófnőjéről kapta. Édesapja, Walter de Havilland angoltanárként, illetve szabadalmi jogászként dolgozott, édesanyja, Lilian Fontaine színésznő volt, unokatestvére pedig az a Geoffrey de Havilland volt, akinek cége negyven évig uralta a világ repülőgépgyártását. De Havilland szülei 1913-ban Japánban ismerkedtek össze, és egy év múlva össze is házasodtak. 15 hónappal Olivia születése után világra jött testvére, Joan, akivel legendásan turbulens volt a kapcsolata. 

A testvérem egy oroszlán, én pedig egy tigris vagyok, a dzsungel törvényei szerint soha nem lehetünk barátok.

Mivel Lilian Fontaine úgy gondolta, hogy a lányainak jót tenne, ha a Távol-Kelet helyett Nagy-Britanniában nőnének fel, a család 1919-ben útra kelt, de mivel a hajóúton mindkét gyerek megbetegedett, Kaliforniába érve megszakították utazásukat, és végül Fontaine itt telepedett le. Férje, aki függővé vált a go nevű japán játéktól (és a japán prostituáltakat is túlságosan kedvelte), visszaköltözött Japánba, és a válás után feleségül vette korábbi házvezetőnőjüket.

Bár Olivia angoltanárnak készült, már korán megmutatkozott, hogy van tehetsége az előadó-művészethez, négyévesen balettozni tanult, ötévesen zongorázni, és már hatéves kora előtt olvasott. Édesanyja második férje, az áruházvezetőként dolgozó George Milan Fontain meglehetősen szigorú volt, és nem nézte jó szemmel a lányok színészi szárnypróbálgatásait. Amikor kiderült, hogy a még tinédzser De Havilland elvállalta Elizabeth Bennet szerepét a Büszkeség és balítélet alapján készült színdarabban, kénytelen volt elköltözni otthonról, és egy közeli barátjánál húzta meg magát.

Miután 1934-ben leérettségizett, ösztöndíjasként az oaklandi Mills Főiskolán folytatta a tanulmányait, és még ekkor is az volt a terve, hogy angoltanárként helyezkedik el, de a színészet megmaradt hobbiként, és valószínűleg nem sejtette, hogy milyen fordulatot hoz majd az életébe az, hogy a Saratogai Közösségi Színházban ráosztották Puck szerepét a Szentivánéji álomban. Ugyanebben az évben Max Reinhardt osztrák rendező a Hollywood Bowlban szerette volna bemutatni William Shakespeare vígjátékát, és miután az egyik munkatársa látta De Havillandet Saratogában, Reinhardt felajánlotta, hogy legyen beugró színész, és miután a Hermia szerepére beosztott mindkét színész kiesett, ő állhatott színpadra a bemutatón. Mindeközben a Warner Bros, az öt nagy hollywoodi stúdió egyike megbízta a rendezőt azzal, hogy készítse el náluk a Szentivánéji állom filmes változatát. De Havillandnek egy kis győzködésre volt szüksége, hogy a kamerák előtt is eljátssza Hermiát, de végül igent mondott.

1934. november 12-én aláírt egy ötéves szerződést 200 dolláros kezdőfizetéssel. Ugyan ez a film nem lett a közönség kedvence, de a kritikusok elismerően írtak a fiatal színésznőről. Az 1937-es Call It a Day Catherine  Hiltonja volt az első főszerepe, az igazi áttörést pedig 1938 hozta el a Robin Hood kalandjai című filmmel, amiben ismét Errol Flynnel játszhatott, a férfival, akivel tökéletes párt alkottak a vásznon, és akivel mindig hírbe hozták, nem teljesen alaptalanul, az övék volt az egyik legnagyobb beteljesületlen hollywoodi románc.

Munka és magánélet

De Havilland és Errol Flynn összesen nyolc filmben szerepelt együtt, a színész azt állítja, az 1936-os Balaklava forgatása alatt már biztos szerelmes volt kolléganőjébe, végül 1937 tavaszán, VI. György brit király koronázási bálján vallott is érzéseiről, De Havilland azonban kikosarazta arra hivatkozva, hogy Flynnek el kell válnia feleségétől, akivel egyébként akkor már nem voltak együtt. Ennek azt lett a vége, hogy Flynn visszament a feleségéhez, Lili Damitához. Pedig a vonzalom kölcsönös volt, De Havilland még a hetvenes években is úgy viselkedett egy interjúban, mint egy fülig szerelmes kislány, amikor a színészre terelődött a szó. 

A színésznő 1938 júliusában Howard Hughes amerikai milliárdossal, a korabeli Hollywood egyik meghatározó filmgyárosával kezdett el randevúzni. Hughes legendás pilóta volt, aki nem sokkal korábban három nap alatt körberepülte a világot kisgépével.

Míg a környezetemben a férfiak nap mint nap hőst játszottak a vásznon, pedig a hétköznapokban erről szó sem volt, addig ő a mindennapokban is az volt.

Ez a kapcsolat nem tartott sokáig, 1939-ben már James Stewart színésszel találkozgatott. A színész az ügynöke kérésére kísérte el kolléganőjét az Elfújta a szél New York-i premierjére. Stewart egy évvel később megkérte a kezét, ám De Havilland nem érezte úgy, hogy készen áll a hazásságra. A szakításuk után 1941-ben összejött John Huston rendezővel, állítása szerint vele már szívesen összekötötte volna az életét, de ebből nem lett semmi. Végül Marcus Goodrich újságíró vezette oltár elé 1946. augusztus 26-án, három évvel később megszületett a fiuk, Benjamin, majd négy évvel később elváltak. Ugyanebben az évben, 1953-ban meghívták a Cannes-i Filmfesztiválra, itt ismerkedett össze második férjével, Pierre Galante rendezővel, aki miatt Franciaországba költözött.

De Havilland egyike volt azon kevés sztárnak, aki karrierje csúcsán fordított hátat Hollywoodnak, igaz, csak lakhely szempontjából. 

Hollywood az 1950-es évek elején nagyon lehangoló hely lett. Véget ért az aranykorszak, a tévé vetett véget neki. Míg korábban a nagy stúdiók évente 100 filmet készítettek, később már csak 10-20 premier volt évente

– nyilatkozta a színésznő, aki 1955-től élete végéig Franciaországban lakott, de francia filmekben nem szerepelt, mivel akcentussal tudta csak beszélni a nyelvet. Élményeiről egyébként könyvet is írt, ami Every Frenchman Has One címmel 1962-ben jelent meg.

1956 júliusában megszületett De Havilland és Galante lánya, Gisèle Galante, aki miatt évekkel azután is egy fedél alatt éltek, hogy úgy döntöttek, házasságuknak befellegzett. 1979-ben mondták ki végül a válást, de utána is barátok maradtak, a színésznő második férje mellett volt közvetlenül azelőtt is, hogy 1998-ban elhunyt. De Havilland hét évvel korábban temette el első házasságból született fiát, Benjamint, aki csak 19 éves volt, amikor Hodgkin-limfómát diagnosztizáltak nála.

Ugyan az Elfújta a szélben a tüzes Scarlett O'Harával szemben a kedves és csendes Melanie Hamiltont alakította, Hollywood aranykorának emlékezetes botrányai fűződtek a nevéhez: ott volt egyrészt a románc Errol Flynnel, másrészt a viszály testvérével, Jane Fontaine-nel. Minden gyerekkorukban kezdődött, az idősebb testvérnek nem tetszett, hogy húga született, Jane-nek pedig az, hogy a nagyobbik lány volt édesanyja kedvence. Volt ebben valami, amikor ugyanis eldöntötte, hogy ő is színésznő lesz, édesanyja szólt, hogy ne használja a De Havilland nevet, és nővére stúdiója, a Warner is tilos területnek számított.

A siker végül egyiküket sem kerülte el, ők az egyetlen testvérpár, akik mindketten Oscar-díjat kaptak, és megtörtént, hogy Joan Fontaine a nővére elől halászta el a szobrot, őt 1942-ben a Gyanakvó szerelemben nyújtott alakítása miatt jelölték, testvérét pedig a Hold Back the Dawn miatt, és végül Fontaine kapta meg az Oscart.  A legendárium szerint 1961-ben elásták a csatabárdot, amikor a karácsonyt Joan Fontaine manhattani otthonában töltötték, de 1975-ben ismét megromlott a kapcsolatuk, ugyanis nem értettek egyet azzal kapcsolatban, hogy rákbeteg édesanyjukat milyen kezelésnek vessék alá, illetve Fontaine azt állította, nővére nem értesítette arról, hogy édesanyjuk meghalt. Joan Fontaine 2013-ban hunyt el.

Én mentem férjhez elsőként, én kaptam hamarabb Oscar-díjat, és ha előbb halok meg, mint ő, akkor biztosan dühös lesz amiatt, hogy ebben is megelőztem

– nyilatkozta Fontaine még 1978-ban.

Elfújta a szél

Olivia de Havilland félévszázados karrierjéből több filmet is ki lehet emelni, de talán a legtöbben a Margaret Mitchell Pulitzer-díjas regényéből készült Elfújta a szél Melanie Hamiltonjaként emlékeznek rá. A színésznő még mindig a Warnernél volt, de David O. Selznick producer, akinek ekkor már saját stúdiója volt, mindenképpen szerette volna tőlük erre a filmre megszerezni a fiatal sztárt. Jack Warnernek azonban nem akaródzott kölcsönadni Havillandet, aki eleinte titokban járt a meghallgatásokra. Olivia végül egy "piszkos módszerhez" folyamodott, és elhívta teázni a filmmogul feleségét, az ő közbenjárására sikerült nyélbe ütni az üzletet, mégpedig úgy, hogy Jimmy Stuart szerződését kicserélték az övére, eredetileg ugyanis a színészt engedték volna át egy film erejéig a másik stúdiónak.

Bár sokan úgy gondolták, hogy minden színésznőnek az volt az álma, hogy Scarlett O'Hara bőrébe bújjon, ám De Havilland a kedves, jószívű Melanie Hamilton szerepére vágyott:

Kihívást jelent a megformálása, ami nem volt igaz az előző szerepeimre. Azok a karakterek nem voltak igazi emberek, kétdimenziósak voltak, nem volt karakterfejlődés. Melanie egy igazi ember, aki törődik másokkal, egy jó asszony, egy okos asszony, és ami talán a legfontosabb, egy boldog asszony, egy nő, akiben óriási lehetőségek voltak a boldogságra.

Ezt ma már nehéz elképzelni, de akkoriban sokan nem hittek abban, hogy az Elfújta a szél sikeres lesz. De Havilland szerint ennek az egyik oka az volt, hogy három évig keresték a tökéletes Scarlett O'Harát, majd a film több rendezőt fogyasztott el, és számtalan más változás történt, az emberek pedig azelőtt ráuntak a produkcióra, mielőtt azt bemutatták volna. Az Elfújta a szél első rendezőjét, George Cukort állítólag azért menesztették, mert Clark Gable nehezményezte, hogy a két női főszereplő túlságosan előtérben van, a film második rendezője, Victor Fleming pedig idegösszeomlást kapott, így őt egy ideig Sam Wood helyettesítette. 

Én végig hittem benne. Tudtam, hogy óriási siker lesz, mert valós történet volt, ami valós emberekről szólt

– nyilatkozta De Havilland, és neki lett igaza. Az 1940-es Oscar-gálán 13 jelölésből 10-et sikerült díjra váltani. Ezért a filmért jelölték először őt is Oscar-díjra, de mégsem az Elfújta a szél volt az, amiért megkapta az első aranyszobrát, hanem az 1946-os Kisiklott élet, majd 1949-ben ismét hazavihette a legjobb női szereplőnek járó díjat, akkor az Örökösnő című filmben nyújtott alakításáért. Előtte azonban óriási küzdelem várt rá.

A per

Míg most egy cég áll mind fölött, és ez pedig a Disney, Hollywood aranykorában, ami az 1920-as évek második felétől a negyvenes évek végéig tartott, öt vállalat volt mindenható, mégpedig a Fox Film Corporation (később 20th Century Fox), a Loew's Incorporated (a Metro-Goldwyn-Mayer anyacége), a Paramount Pictures, a RKO Radio Pictures és a Warner Bros. Hatalmuk abban rejlett, hogy nemcsak saját stúdióik voltak, hanem a forgalmazást is a kezükben tartották, és még moziláncuk is volt, ráadásul az előadóművészeknek és a filmkészítőknek sem nagyon volt lehetősége munkahelyet váltani, mert a Nagy Ötös szerződésekkel láncolta őket magukhoz. És ugyan úgy tűnhetett, hogy a sztárok élete merő csillogás, a stúdiók a hírességek életének minden szegmensét kontrollálni akarták, ha kellett, szabotálták a karrierjüket, lehallgatták, megfigyelték alkalmazottaikat, kirakatházasságokba vagy kapcsolatokba kényszerítették őket, vagy éppen megtiltották nekik, hogy férjhez menjenek, megnősüljenek. Voltak színésznők, akiket abortuszra kényszerítettek, gyógyszerezték őket, és a sort még tovább lehetne folytatni.

Egy olyan korszaknak vagyok a túlélője, amit már senki sem ért. Amerika egy teljesen más ország volt akkor, nem volt vezető nagyhatalom. Másrészt a szexuális morál is változott. És hogy mennyire volt más a filmipar? Egyszerre voltunk hírességek és rabszolgák. Reggel fél hétkor már a sminkszobában kellett lennem, és késő estig forgattunk. Évente öt filmben szerepeltem. Ami kis szabadidőd, magánéleted maradt, az sem volt a sajátod, afölött is a sajtósok rendelkeztek.

Olivia de Havilland akkor döntött úgy, hogy elege van a kizsákmányolásból, és jogi útra tereli az ügyet, amikor a Warner Bros. arra kényszerítette, hogy a szerződése lejárta után is maradjon, mégpedig hat hónapot. A színésznő 1943 májusában szabadulhatott volna a stúdió kötelekéből, de mivel több szerepet visszautasított, le akarták vele dolgoztatni az időt, amit ezek miatt a kamerák előtt kellett volna töltenie. Olivia De Havilland azért "válogatott" a szerepek között, mert elege lett abból, hogy az általa játszott karakterek sablonosak, és egyre többször mondott nemet, ennek pedig ára volt. 1943. novemberében került a bíróság elé az ügye, és ugyan kollégái is szenvedtek a zsarnokoskodó stúdiók miatt, nem álltak mellé, mert nem hitték, hogy győzni fog. Ügyvédje pedig figyelmeztette, hogy a Warner piszkos harcot fog folytatni, hogy arra hivatkoznak majd, hogy ő csak egy elkényeztetett színésznőcske, és valóban, azt állították, hogy egy viszony miatt utasított vissza egy szerepet.

Tiszteletre vágyom, tiszteletre, mert nagyon nehéz munkát végzek

– jelentette ki. 

Nem ő volt az első, aki szembeszállt a stúdiókkal. Bette Davis 1936-ban Londonban vitte bíróság elé az ügyét, annak reményében, hogy méltányosabb eljárásban lesz része. A pert elvesztette, de mivel a Warner számára értékes volt, idővel számára is szimpatikusabb szerepeket kapott. 

Amíg tartott a per, Olivia de Havilland nem dolgozhatott, és a Warner minden filmgyártónak írt, hogy véletlenül se alkalmazzák. A színésznő, aki ekkorra már megkapta az amerikai állampolgárságot is, ezt az időt arra használta, hogy kivegye a részét a háborús erőfeszítésekből, és elkezdett katonai kórházakat látogatni. A színésznő a Fidzsi-szigetek egyik kórházában gyógyult fel egy komoly tüdőgyulladásból, amikor jött a hír, megnyerte a pert, a legfelsőbb bíróság az ő javára döntött. Lázadásából az egész szakma profitált, és ez különösen azoknak a színészeknek (Clark Gable, James Stewart, Glenn Ford és Henry Fonda) jelentett sokat, akik katonának álltak, hiszen a stúdiók az ő szerződésüket is meg akarták hosszabbítani annyi idővel, amennyit a hadseregben töltöttek. A De Havilland-törvény 7 évben maximalizálta a szerződéseket.

Minden színész hálával tartozik Oliviának azért, hogy megszabadított minket a béklyóktól

– nyilatkozta Bette Davis.

Élet az aranykor után

Olivia de Havilland hiába aratott győzelmet, a karrierje megszenvedte a kétéves kihagyást, pont 26 és 28 éves kora között nem dolgozott, pedig egy színésznő számára ez fontos időszak. 1945-ben a Paramount leszerződtette, vagyis filmes pályafutása messze nem ért véget, és mindkét Oscar-díját (To Each His Own,1946; Örökösnő, 1949) ezután kapta. 

Egy 1958-as interjúban elárulta, hogy mely filmek jelentették számára a legtöbbet. Az egyik nyilvánvalóan az Elfújta a szél volt, a másik az Anatole Litvak drámájából készült Kígyóverem (1948), a harmadik pedig az Örökösnő. A Kígyóveremről azt mondják, hogy az első olyan mozgófilmes alkotások egyike volt, amely hitelesen mutatta be, milyen mentális problémákkal küzdeni. Állítólag a filmnek köszönhetően törvényileg próbáltak javítani valamelyest a még mindig brutális módszereket alkalmazó pszichiátriai ellátáson, és a film egy New York-i moziban egy teljes évig volt műsoron. Az Örökösnő egy sikeres broadwayi darab feldolgozása volt, és egy naiv, gazdag fiatal lányról szólt, aki egy jóképű "aranyásó" hálójába kerül. A kritikusok a filmért és De Havilland alakításáért egyaránt rajongtak – a színésznő ezekben a filmekben végre tényleg olyan összetett, sokoldalú karaktereket alakíthatott, amilyeneket már régóta szeretett volna.

Az Örökösnő De Havilland pályájának csúcspontját jelentette. Fia, Benjamin születése után 1949-ben átmenetileg visszavonult, hogy több időt tölthessen a családjával, de a távollétből hároméves szünet lett, és csak 1952-ben tért vissza a vászonra a My Cousin Rachel című, Daphne Du Maurier-regényből készült film noir főszerepével Richard Burton partnereként. Mindkettejüket jelölték Oscar-díjra, de a kritikai siker ellenére nem kapták meg. De Havilland az 1950-es években és az 1960-as évek elején még rendszeresen játszott Franciaországba költözése ellenére, de egyre kevésbé emlékezetes filmekben. Utolsó jelentős szerepe Miriam Deering volt Robert Aldrich 1964-es thrillerében, a Hush...Hush, Sweet Charlotte című filmben, amiben barátnőjével, Bette Davisszel játszott együtt. 

De Havilland időben észrevette, hogy a mozifilmeknek a televízió komoly konkurenciát jelent, számára viszont – miután filmes karrierje alapvetően véget ért – menekülőutat kínált. Ugyan nem tetszett neki, hogy reklámok szakítják meg a műsorokat, de rendszeresen feltűnt a képernyőn. Az utolsó szerepe az 1988-as televízió dráma, a The Woman He Loved című brit romantikus film volt. Utolsó díját, egy Golden Globe-ot 1986-ban nyerte az Anastasia: The Mystery of Anna című televíziós film egyik mellékszerepéért. 

Az 1980-as évek végétől az idős, de továbbra is egészséges és szellemileg friss színésznő visszavonultan élt Franciaországban, de dokumentumfilmekben, díjátadókon rendszeresen felbukkant. Ahogy kortársai sorra meghaltak, egyre inkább úgy tekintettek rá, mint a nagy idők utolsó élő szemtanújára, aki még emlékszik rá, milyen volt Hollywood aranykora. 2010-ben, 22 év kihagyás után majdnem visszatért, ugyanis szerepelt volna James Ivory amerikai rendező filmjében, amit az Aspern Papers című regény alapján készítettek volna, de végül ezt a projektet lefújták. 2011-ben még részt vett a franciaországi César-díjátadón, ahol – akárcsak a 2003-as Oscar-gálán – vastaps fogadta. Franciaországot ebben az időben már nem hagyta el, még akkor sem, amikor megkapta a lovagi címet II. Erzsébettől. Ugyanebben az évben, vagyis 2017-ben azonban ismét perelt, ezúttal a Viszály című sorozat miatt, mert nem tetszett neki, ahogyan a készítők ábrázolták az első évadban, ami egyébként két kolléganője, Bette Davis és Joan Crawford közötti legendás viszályról szólt. De Havilland többek azt kifogásolta, hogy ő soha nem nevezte húgát "ribancnak", és soha nem viccelődött Frank Sinatra alkoholizálási szokásain. A Los Angeles-megyei fellebbviteli bíróság azonban nem az ő javára döntött, és hiába vitte tovább az ügyet a legfelsőbb bíróságra, ott sem neki adtak igazat. 

 Nem vagyok sem boldog, és nem éreztem azt sem, hogy győztem volna. Egyszerűen csak hálás vagyok, azért, hogy élhettem, hogy annyi mindent megtehettem, amit szerettem volna, és hogy mások számára ennyi mindent jelentettem.

Borítókép: Selznick International Pictures /Metro-Goldwin-Mayer Pictures/Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images