Értelmet nyert az összes Eufória-rész

Másfél hónappal az első és a második évadot összekötő kétrészes speciális darab premierje után szombat reggel az HBO GO-n megjelent a finálé is.

Míg a decemberi epizód Rue (Zendaya) karácsonyéjjeli melankolikus filozofálására, az önmagában csakúgy, mint a barátnőjében megbúvó bűnbak felkutatása, valamint a gyógyulás rögös útján megtett első lépésekre fókuszált, addig most az eklektikus és önkritikus Jules (Hunter Schafer) volt a soros, hogy megvallja a felszín alatt rejlő énje minden boldog és fájó mozzanatának kiindulópontját. 

A visszaemlékezésekbe burkolt időtálló, ám mégis releváns és jelenkori aggodalmak úgy törnek fel a dialógusok közben, mintha egy évek óta szunnyadó tűzhányót bolygatott volna meg egy szakértő. A geológus szerepét itt a lélek specialistája tölti be, az ifjú és képlékeny szervezet pedig dühösen robban ki, Jules forró fejét csak a saját könnyei hűtik le (mielőtt lezúdulna a tetőablakon kopogó esőcseppek folyama). 

Ezt az epizódot mégsem az érzelmek túlbuzgó természete teszi igazán különlegessé, hanem sokkal inkább a valódisága és az, hogy megáll a realitás talaján.

csakúgy, mint sorozatbéli énje. Az első kézből átélt tapasztalatok, a női lét feltérképezése és elfogadása, valamint a belső és külső énjének eltaszítása a mások szemében vonzóbbnak tűnés érdekében olyan magyarázatokban bontakozik ki, amikről korábban nem a megfelelő személyek számoltak be. 

Schafer – feltehetően a személyes vonatkozásának köszönhetően – nemcsak a főszereplője, de Sam Levinson mellett a társszerzője is a résznek, így tehát még inkább azonosult Jules karakterével – és talán kicsit önmagával is. 

Választ kapunk a decemberi Rue-epizódban felmerülő kérdésekre és cliffhanger jelenetekre csakúgy, mint az első (2019-es) évadban nem tisztázott nézeteltérésekre. Már ha valóban odafigyelt a néző az apró mozzanatokban megbúvó burkolt célzásokra és mondatrészekre...

Minden jelenetnek szerepe van, a dalszövegektől (Lorde, Billie Eilish és Rosalía zenéi sokatmondók) elkezdve a hangulatvilágításon át egészen az összefolyó és gyakran szétválaszthatatlan (álom)képekig. Minden effektust úgy gyúrtak össze, hogy a végén 

Háromnegyed óra után a néző azzal a bizonyos euforikus érzéssel áll fel a képernyő elől.