Adrien Brody étkezési zavarokkal és PTSD-vel küzdött az egyik legismertebb szerepe utánNos, igen, a feladvány adott. Az űrsepregetők (Space Sweepers) című dél-koreai sci-fi éppen olyan alkotás, mint amiből láttunk már néhányat a tudományos-fantasztikus filmek világából. Nem egyszerű eldönteni, hogy a Song Joong Ki, Kim Tae Ri, Jin Sun Kyu és Yoo Hae Jin főszereplésével készült film válasz-e a nyugati filmgyártás infantilis irányba elmozdult űroperavilága felé, netán annak egy az egyben a koppintása. A Netflix talán ezért is húzta magához.
Vagy csupán annak bizonyítéka, hogy lám, ilyen filmet Ázsiában is simán össze tudnak dobni? Ami látványos, szórakoztató, világmegmentős – és ahhoz képest, amit a dél-koreai filmek amúgy tudnak, meglehetősen infantilis.
De nem azért, mert a főszereplők főszereplője egy gyerek.
A Space Sweepers 2092-ben játszódik, egy olyan korban, amikor az emberiség nemhogy belakta a világűr Földhöz közeli mikroszeletét, de ennek megfelelően kellően tele is szórta űrszeméttel. Adott a helyzet: ahol szemét van, ott sepregetni is kell, bár az űrben ez nyilván kicsit másként megy.
A szemétnek ára van, s mivel sokan kukáznak a légüres térben, az űrsepregetők egymással is küzdenek a roncsokért.
Ha valakinek van kedve, olvasson utána: egy magyar író, Szélesi Sándor, akit 2007-ben az Európai Science-Fiction Társaság Európa legjobb sci-fi-írójának választott, a Galaktika 209. számában megjelentetett egy novellát Guberálók címmel, amelyik éppen erről az iparágról szól.
Vagyis a Space Sweeperst látva egyértelmű, hogy nincsen új a Nap alatt.
Csak minden másként van. És ahogyan megszokhattuk, a dél-koreai filmgyártás egy kicsit mindig más szemszögből, lélekjáték mélyére bújtatott történetekben képes mesélni, de úgy, hogy abban mindig benne rejlik valamiféle egyetemes igazság. Vagy legalább valami ahhoz hasonlatos látásmód.
Az ártatlanság és könyörtelenség összeeresztése, a gyermeki tisztaság és gonoszság harmóniája, a mágikus törvények győzelme a fizikai állandók felett.
A gyermeki ártatlanság most is jelen van, a kiszolgáltatottság és a küzdelem aránytalanságának érzékeltetése is, csak ezúttal mintha olyan film került volna elénk, amit már részleteiben is láttunk vagy olvastunk. Íme néhány cím a listából: A galaxis őrzői, Az ötödik elem, Valerian és az ezer bolygó városa, Serenity, Jupiter felemelkedése, Elysium: Zárt világ, Ready Player One, Alita: A harc angyala, vagy éppen Philip K. Dick számos novellája, regénye.
De nincs ezzel baj. A kompiláció is lehet művészi és egyedi, még a vásznon is. Igaz, ezúttal ez nem az. Ám az sem gond, ha a mozi néha nagyon kommersz. Ahogyan ezúttal az.
Ráadásul mindjárt a film elején meglehetősen figyelni kell, mert Sung-hee Jo író-rendező mintha maga sem tudta volna eldönteni, merre is vigye, mire is futtassa ki a sztorit. De aztán beleállt a világmegmentős irányba, és a mindenséget, vagyis az emberiséget végre megint nem az amerikai elnök menti meg, hanem az ázsiai űrguberálók lelkes társasága.
És ez, lássuk be, olyan üdítő látomás, mint sivatagban a hűtött bambi délibábja.
Ebben a relációban ugyan kár, hogy nem derül ki, hogy akkor miért robot az ember, vagy miért is készülnek félig androidok, és minek bombát építeni a szövet mögé – figyelem, spoilerveszély: az a hír terjed, hogy Dorothy testébe hidrogénbombát rejtettek –, ha azt simán fel lehet rakni egy űrállomásra.
De ezek csak apróságok, hiszen a Space Sweepers ezúttal nem kínál mély filozófiát, sem bölcseletet: csupán meg akar menteni minket a karanténba zárt unalomtól.
(Borítókép: Netflix)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon