Örülök, hogy akit szeretek, az épp te vagy
További Cinematrix cikkek
- Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek
- Ryan Reynolds felesége miatt újraforgatták a Deadpool & Rozsomák végét
- Jeff Goldblum fiai már kitalálták, mit szeretnének örökölni apjuk 40 millió dolláros vagyonából
- „A csók egy baromság” – Ridley Scott cáfolta Denzel Washington állításait
- Jönnek az ünnepek, kötelező jól érezni magad
Rikija Imaizumit elsősorban a japán fiatalok szerelmi életét bemutató filmrendezőként ismerik, csakhogy míg a kortárs japán filmek általában romantikus, happy enddel végződő történeteket visznek a vászonra, ő inkább egy másik fókuszt választ: a mindennapok kisebb-nagyobb vívódásait, a sok mindent akár tönkre is tehető kommunikációs lapszusokat, a folyamatos kérdésfeltevéseket.
A Kis éji zenének fordított Little Nights, Little Love, melyet Golden Globe-díjra jelöltek, szintén ilyen. Több párhuzamos szerelmi-párkapcsolati történet fut benne, és mindegyikben feltevődik egy kardinális kérdés. Talán a legfontosabb, amely valahogy mindegyikben ott rejtőzik, az, hogy örülök-e annak, hogy akit szeretek, épp te vagy. Hogy így alakult a sorsom, vagy így alakítottam, hogy éppen téged láttalak meg, te töltötted ki az utcán a kérdőívet, te ejtetted le a pénztárcádat, amit én felvettem, te voltál rám hatással.
Másképp feltéve ez a véletlen szerepének vagy sorsszerűségének kérdése, vagy akár épp az, honnan tudom, hogy te vagy az, akit az univerzum nekem rendelt. Már ha te vagy.
És főleg mekkora ebben az én szerepem.
Nyilván többet kéne tudnunk a japán kultúráról, házasságokról, párkapcsolati szokásokról ahhoz, hogy jobban megértsük a film egyik fő cselekményszálát: a megismerkedésükkor 27 éves Sato tíz évig randevúzik, majd él együtt választottjával, mire végre eszébe jut vagy ráveszi magát, hogy megkérje a kezét. Ráadásul nem az elegáns étteremben, ahová szándéka deklarálásának estéjén viszi, hanem utána, a mélygarázsban. Érthető, hogy a lány nem mond igent, ki ne vesztené illúzióit erre az időzítésre és helyszínválasztásra? Az este után hazamennek, majd a lány megkérdezi, végül is miért élnek együtt már tíz éve? Sato le van forrázva. Még jobban le van forrázva attól, hogy a lány elköltözik,
Ő PEDIG EGYEDÜL MARAD A MEGÜRESEDETT ÉLETÉVEL A MEGÜRESEDETT LAKÁSBAN.
Egyedül ül az asztalnál, tányérján egy szelet üres kenyér, az az ebédje vagy a vacsorája, majd utána hosszasan engedi a vizet a tányérra, hogy elmossa. Néz a levegőbe, elmereng, egyedül van. Utána meglocsolja a virágot. Szépek ezek a mégoly szomorú képek, szép, ahogy a film lassú képekkel operál.
Az étkezéseknek is nagy szerep jut, mindig tökéletesen tiszta, szép asztalon, tiszta, szép konyhában, szépen összeállított, finom étkek vannak, amit a család együtt fogyaszt el. Kár, hogy mindig a nő produkálja mindezt.
Egy másik történet úgy kezdődik, hogy az ismerős által ajánlott férfi és a magányos fodrásznő hosszú ideig csak telefonon értekeznek egymással. A lány esténként mindig várja, hogy a férfi hívja. Kiderül, hogy a férfi nem más, mint a híres bokszbajnok, akiért a fél ország rajong, és aki a televízión keresztül üzen majdani választottjának, hogy most fogja megtalálni őt, most fog találkozni vele. Mert aki magabiztos a ringben, korántsem biztos, hogy az ismerkedésben, a magánéletben is az. Úgy tűnik tehát, a fenti kérdésfeltevések mellett, illetve azokkal nagyon is összefüggésben, egyfajta kommunikációképtelenség áll a film fókuszában.
Kommunikációképtelenségről tanúskodik Sato főnökének hirtelen összeomlása is, mely összeomlás azért következik be, mert a felesége elhagyta anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna. A férfi hosszasan tépelődik, mi lehetett az oka, majd végül egy iszonyatos ostobaságra jut: biztos azért, mert az ollót elöl hagyta és nem tette vissza a fiókba.
EZEN A PONTON AZÉRT ELGONDOLKOZIK AZ EMBER, MIFÉLE KOMMUNIKÁCIÓ MUNKÁLHATOTT ABBAN A CSALÁDBAN.
A Kis éji zene a dramaturgiát kissé lazán kezeli, aminek eredményeképp erősen gondolkodnunk kell, melyik jelenet játszódik most és melyik tíz év múlva, vagy innen nézve tíz évvel korábban, merthogy megnézzük a szereplők életét a történetek kiindulópontjához képest tíz év múlva. Olykor egy-egy szál között a két időben a szereplők révén kapcsolódás is van, amit nem evidens fölfejteni, különösen az időbeli ugrálások miatt. Ahol családokat látunk, boldognak tűnő családokat, ott is felvetődnek ezek a kérdések, ha másként nem, a gyerek által.
A film képei szépek, komótosak, lassú mozit látunk, de ez egyáltalán nem zavaró, a zenék pedig különösen adekvátak és meghatóak, különösen az utcazenész által mind tíz éve, mind most énekelt szívszorító dal, mely a szerelem pillanatairól szól. A történetek jól végződnek, a fentebb feltett kérdésre végül mindenki megnyugtató választ ad magának és a másiknak, persze ehhez kell a – legalábbis egy időre szóló – lelki-fizikai eltávolodás.
Az Iszaka Kotaro népszerű japán író szerelmi regénye alapján készült Kis éji zene rendezője optimista kicsengésű filmet készített, mely az élet és a szerelem sorsszerűségét vizsgálja. Úgy érzem, nem ez lesz a témában az utolsó alkotása.
A Kis éji zene a február 26. és március 7. között zajlott Online Japán Filmfesztivál egyik kortárs filmje.
Rovataink a Facebookon