Háromórás a szuperhősök igazsága, egy a ráadás

(Figyelem: a kritikában nyomokban rész-összehasonlító elemzés is olvasható, így azok, akik félnek a spoilerveszélytől, azok előbb nézzenek, és csak azután olvassanak!)

Négyórás tömény hősi eposzban meséli el Zack Snyder azt az Igazság ligája-szuperhősfilmet, amelyet helyette annak idején Joss Whedon fejezett be és alakított át alaposan. Rengeteg különbség van a két film között, kérdés, hogy az „újra-snyderesített” verzió tényleg annyival jobb-e?

Szomorú történet: egy apáé, aki talán kicsit elhanyagolja gyermekét, és a depressziós lányé, aki végül öngyilkos lesz. Az apa ezért lelkileg annyira összetörik, hogy otthagyja a munkáját, élete legnagyobb álmát, hogy rájöjjön a lánya halála nyomán, mennyire fontos neki a család, amit a filmje miatt elhanyagolt. Aztán évekkel később visszatér, és a művészete rajongóinak köszönhetően befejezi a munkáját, amelyet halott lányának ajánl fel.

Megható és megrázó történet, remek film készülhetne belőle. Csakhogy ez a film nem erről szól. Ez Zack Snyder igaz története, az általa újrarendezett és befejezett film heroikus eposz, amely van, amiben sokkal jobb, és van, amiben gyengébb, mint az előző verzió. Az viszont tény, hogy alapvetően most is egy konvencionális szuperhősfilmet láthatunk. 

Felemás érzések

Három és fél évvel ezelőtt sajtóvetítésen láttam az Igazság ligája előző verzióját. Szinte alig merem már leírni, de nekem az a verzió – hibái ellenére is – aránylag tetszett. Akkoriban más elvárásaim voltak a már 2017-ben is iszonyúan agresszív mértékben gyártott szuperhősfilmekkel szemben, amelyek minimum két és fél, de inkább három órán keresztül nyomták a pátoszt orrvérzésig, szélesvásznon. Én valahol hálás voltam az előző film készítőinek, hogy kétórásra – sokkal feszesebbre – vágták az előző Igazság ligáját, úgy éreztem, hogy bár az valóban logikai hibáktól, rosszul felépített karakterekről hemzsegett, tényleg „marvelesre” vette Joss Whedon a sokkal több geget és a DC-univerzum alapvetően „baljósabb” stílusához mérten túlzottan is optimista befejezést felsorakoztató alkotást, ugyanakkor egy pillanatig sem unatkoztam a vetítés közben.

Most, hogy – kétszer is – végignéztem a négyórást Snyder-vágást, felemás érzéseim vannak: bár nagyon sok mindenben tényleg színvonalasabb ez a „szerzői film”, ugyanakkor vannak olyan aspektusok, amelyek a Whedon Igazság ligájában tetszettek jobban – és továbbra is úgy gondolom, hogy 

Snyder nagyon odatette magát – ez tény

Először is nézzük, mitől színvonalasabb ez a hosszabb verzió – mert azért az kétségtelen, hogy Zack Snyder nagyon sokat beleadott a tudásából, stílusérzékéből, DC-imádatából ebbe a filmbe.

Bár közel sem egy szofisztikált történetről van szó, a „hősöket összegyűjtős” mese igényli azt, hogy valamilyen szinten megismerjük a különféle héroszok hátterét, motivációit, különben érthetetlenné válik, hogy egyáltalán miért állnak be a világmegmentő csapatba, mert nem Ben Affleck két, alkoholtól méla szeméért, az biztos. Ezt a részt a Whedon-film kétségtelenül összecsapta. Emellett összességében is elmondható, hogy az új sztori színvonalasabb, kidolgozottabb – bár attól még így is csak erős közepes.

Másrészről Steppenwolf, a film ördögszerű főgonoszának motivációi is érthetőek: DeSaad és rajta keresztül az istenként tisztelt „nagyfőnök” űrlény, Darkseid világromboló akaratának akar megfelelni, egyben a korábbi ballépéseit is jóvátenni. Magyarán: 

Ettől még nem alakul át egy igazán összetett vagy érdekes főgonosszá, de legalább némileg árnyaltabbá válik karaktere.

Itt jegyezném meg gyorsan, hogy vizuálisan is sokat dolgoztak a főgonosz külsején, amely az előző filmben mintha csak valamilyen „bétás”, kidolgozatlan modell lett volna a mostanihoz képest. Steppenwolf ebben a verzióban tényleg félelmetes, akár furcsa, hatalmas páncélját, akár jobban kidolgozott, 4K-ban jobban kivehető arcmimikáját nézzük.

Végül – ha már a vizualitásnál tartunk – az akciójelenetek sokszor látványosabbak, részletesebbek, izgalmasabbak, kegyetlenebbek, mint az előző filmben. A film végén a Batmanhez kötődő repülős és autós jelenet egy orosz bázison például szédületesen jól sikerült. Ezen a téren tehát egyértelműen a Snyder-verzió a nyerő.

Aki egyébként teheti, az inkább 4K-ban, jó nagy tévén nézze meg a filmet, mert a látványvilág ennél a filmnél nagyobb felbontásban tényleg sokkal jobban üt – különösen a Snyder által erőltetett, iszonyúan idióta 4:3 képarány miatt. Igen, olyan képarányt használ film, 

Üdvözlégy giccsparádé

Remek látvány és ütős akciójelenetek ide vagy oda – amitől nekem ez a négy óra mégis borzasztóan hosszú volt (főleg, amikor először nem 4K-ban, hanem 1080p-ben néztem meg a filmet), az a szuperhőstartalomhoz lazábban kötődő, 

megvalósítása. Az egyetemen volt egy olyan szemináriumunk, amelynek „Mi a giccs?” volt a címe, és bár a konkrét választ sosem találtuk meg, Zack Snyder „drámai” jelenetei szerintem bőven ide tartoznak.

Egyetlen példa: a Whedon-film elején van egy nagyon rövid képsor, ahol azt látjuk, hogy Lois Lane az ágyon fekve a mellette lévő párnán Clark hűlt helyét tapogatja – ez a pár másodperces rész ott tényleg csak arra szolgált, hogy megértsük: Loisnak hiányzik Clark, és ennyi tökéletesen elegendő is volt ebből a részből, szomorú volt, de nem túlzottan tolakodó – elvégre ez nem a búslakodó Love Story Ryan O’Neallel és Ali MacGraw-val, hanem egy szuperhősfilm.

Ugyanezt a részt Snydernél jó bő lére eresztve láthatjuk: 

– komolyan, már arra számítottam, hogy felcsendül Francis Lai könnyfakasztó Love Story-melódiája, miközben Lois szenved. Ha nem egy „szerzői vágásról” van szó, egy ilyen jelenet egy moziverziónál egyértelműen a vágóasztalon végzi. És ez csak az egyik példa, a Cyborg háttérsztoriját felvázoló filmrész hasonlóan hemzseg a giccses jelenetektől, szappanoperákban ezerszer hallott párbeszédektől.

Elgondolkodtató egyébként, hogy egy ilyen jelenet miért nem hat annyira giccsesnek egy képregényben, és mitől zsákutca valahol, amikor hagyják Snydert vágás nélkül képregényes adaptációkat készíteni. Hiszen amikor egy képregényben egy drámai vagy tragikus jelenetet látunk, akkor azt akár egyetlen képkockában is meg tudja oldani a tehetséges művész, viszont ezt az egyetlen képkockát a képregényes adaptációjánál Snyder szinte kötelességének érzi, hogy hosszú jelenetekben bemutassa. 

„Tovább is van, mondjam még?” – ne mondd!

Összeségében mégis diadal lett volna a Zack Snyder: Igazság ligája – viszont a film végére bevágott se füle, se farka epilógus iszonyúan felesleges. Valahol megértem Snydert: végképp lezárult előtte annak a lehetősége, hogy folytassa az Igazság ligáját (erről nyilatkozott is nemrég egy interjúban), ezért bevágott olyan jeleneteket, amelyeket esélyesen a soha el nem készülő Igazság ligája 2-höz vett már fel, azonban ezek egyáltalán nem kapcsolódnak szervesen ehhez a mostani filmhez. Például szerencsétlen 

egy olyan filmben, ahol Joker csak „kameóként” szerepel, és mindenféle értelmes kontextus nélkül mindössze indokolatlanul idétlen.

Visszatérve a bevezetőben feltett kérdéshez: vajon jobb lett-e mindent összevéve az „újra-snyderesített” verzió? Ha a sokszor giccsbe hajló pátoszt, az elnyújtott, tragikus, szappanoperákba inkább illő, hétköznapi jeleneteket meg ezt a borzasztóan idióta 4:3-as képarányt leszámítjuk, akkor igen: bár a Zack Snyder: Igazság ligája ugyan most sem mentette meg a DC Extended Universe-t, de legalább megadta a rajongóknak, amire az oly sok ostobán gyenge mellélövés (igen, Ragadozó madarak – és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása –, most rád nézek) után vágytak: négyórás tömény DC-eposzt, kompromisszumok nélkül. „Igazságot” szolgáltatott – bizonyos értelemben.