Halálosan komoly, és ettől is röhejes az új Mortal Kombat-film

Többliternyi művér és felturbózott erőszak a kötelező kivégzésekkel megspékelve sem tudja palástolni azt a tényt, hogy a legújabb Mortal Kombat is egy újabb alaposan elpuskázott videójátékos adaptáció.

A kilencvenes évek hatalmas videójátékos szenzációja volt a verekedős játékok egyik őse: az 1992-es Mortal Kombat. A játéktermekben kamaszként mind ott tolongtunk, hogy az árkádgépekbe pénzérméket bedobva 

karakterével szétverjük a virtuális ellenfeleinket, kitépjük a szívüket, a gerincüket, vagy egy övön aluli tökön veréssel garantáljuk, hogy már csak keresztapák legyenek.

Az akkori konzolokra és PC-re is megjelent Mortal Kombat viccesen kegyetlen játék volt, és csak a hüledező cenzorok és konzervatív politikusok vették azt komolyan – ők viszont nagyon.

Persze betiltani azért nem lehetett, így jöttek az újabb és újabb részek, és a filmipar részéről is úgy döntöttek, hogy ebből muszáj adaptációt készíteni. Az 1995-ös Mortal Kombat-film egyike talán az olyan ritka, viszonylag jól sikerült videójátékos adaptációknak, amely nem próbálta megerőszakolni a műfajt, hanem nagyszerű stílusérzékkel, a témának megfelelő színészi alakításokkal adta vissza az egyébként borzasztóan egyszerű és bugyuta történetet, amely tökéletesen megfelelt egy véres verekedős játéknak. Nagy kár, hogy ennek a rebootnak csak az utóbbit, a történet bugyutaságát sikerült tovább vinni. 

Fatality

A több mint negyed évszázada elkészült film rebootjának talán csak abban sikerült felülmúlnia a legelső részt, hogy sokkal véresebb annál. Itt tényleg vannak kivégzések, fatalityk, brutalityk – az egyik ilyen jelenetnél megcsonkítanak valakit, egy másiknál kettészakadt emberi testet láthatunk, egy harmadiknál szétrobbantják a fejét, és még sorolhatnánk. Erről szólnak a játékok is, szóval szavunk sem lehet, csak éppen a horrorfilmeken vagy akár a Trónok harcán edződött nézőt esélyesen annyira már nem fogják megrázni ezek a nem különösebben kreatív vérengzős, csonkolós jelenetek.

A brutalitás mellett nagyon odafigyeltek (legalábbis megpróbáltak odafigyelni) a Mortal Kombat-univerzum kidolgozására is az alkotók. A film első, múltban játszódó, bevezető szakasza a leendő Scorpion (emberi neve Hanzo Hasashi, és Hiroyuki Sanaka alakítja) és Sub-Zero (avagy Bi-Han, őt pedig Joe Taslim játssza) örökös egymás elleni küzdelmének eredetét dolgozza fel, de már ez is gyakorlatilag hemzseg a kliséktől.

Aztán áttérünk a film tulajdonképpeni főszereplője, Cole Young történetére, aki ebben a filmben szerepel először a Mortal Kombat-univerzumban, tehát nem a játékokból átvett karakter. Cole egy olyan MMA-harcos, aki nem túl sikeres a karrierjében, ám hamarosan rájön, hogy a testén lévő furcsa, születésinek hitt jel arról szól, hogy ő a „Földbirodalom” egyik harcosa, akinek meg kell állítania Sonja (Jessica McNamee), Liu Kang (Ludi Lin), Kung Lao (Max Huang), Kano (Josh Lawson) és Raiden (Tadanubo Asano) segítségével a Shang Tsung (Chin Ha) nevű varázslót, aki a Földbirodalom elpusztítására törekszik. Hogy utóbbit minek, azt ne firtassuk... 

Ripacskodás kimaxolva

A Kanót alakító Max Huang kivételével szinte az összes színész játéka a ripacskodás és az unalmas pózőrködés fárasztó keveréke. Külön említésre méltó mélypont Chin Ha béna és lagymatag Shang Tsung-alakítása, akit még 1995-ben Cary-Hiroyuki Tagawa zseniálisan formált meg. Szinte nem volt olyan pillanat, amikor Chin Ha megjelent a filmben, hogy ne vágytam volna rá, hogy inkább a 26 évet öregedett Tagawa grimaszoljon ismét gonoszságtól eltorzult arccal e helyett a dögunalmas, jellegtelen új Shang Tsung helyett. De hasonlóan béna volt Ludi Lin is Liu Kang szerepében, akinél Robin Shou szintén fényévekkel jobb volt 26 éve.

Persze nem is feltétlen a színészek hibája a béna alakítás, hiszen a rendezésről is ordít a totális amatőrizmus, a stílusérzék teljes hiánya, ahogy humort is csak elvétve (Kano alakítása terén) találtunk a filmben. A forgatókönyv és a kliséktől hemzsegő dialógusok zöme is borzasztóan gyenge, továbbá teljesen érdektelenek és sokszor értelmetlenek a különféle fontosabb szereplők motivációi, a „váratlan fordulatok” is rendre más, szintén zsé kategóriás filmekből köszönnek vissza. 

Míg az első, 1995-ös Mortal Kombat néhol ugyanolyan bugyuta volt, mint a mostani, de 26 éve nagyszerű érzékkel döntöttek úgy az alkotók, hogy az ne vegye túl komolyan saját magát. Minél inkább erőlködtek ennél az új filmnél a készítők, hogy ezúttal szó szerint 

vesznek benne az égvilágon mindent, annál röhejesebb lett a végeredmény.