Ilyenek a rejtélyes franciák, amikor szókimondóak

Nincs már szinte nemzet, amely ne készítette volna el a maga verzióját „a mobilt kitesszük az asztalra, és borul a bili” tematikájú párkapcsolati drámáról, és hát miért pont a franciák maradnának ki. Ha valakik, ők aztán értenek a szerelemhez, a viharhoz és a képmutatáshoz is, és hát jó pár évtizednyi vígjátéki tapasztalat is van a tarsolyukban.

Persze itt azért jóval többről van szó, mint egy jól megszerkesztett vígjátékról, a Teljesen idegenek különböző nemzeti verziói nagyon komoly drámák, és itt most mindegy, hogy fois gras, spagetti vagy bejgli a menü, és hogy biodinamikus bort isznak vagy tokaji szamorodnit, a lényeg az, hogy hazugságok, de legalábbis elhallgatások nélkül nem tudunk élni. (Tisztelet a ritka kivételnek.)

Persze hogy ki mit tekint hazugságnak, eltitkolásnak vagy egész egyszerűen csak rajta kívül senki másra nem tartozó, legbelsőbb információnak, abban nagy a mozgás, van, aki csak a mellnagyobbító műtétjét nem veri nagydobra, van, aki azt, hogy pszichológushoz jár, hogy egy soha nem látott családapával flörtöl kizárólag virtuálisan, van, aki pedig az anyósát akarja egy öregek otthonába bedugni, mert a kényszerű együttlakás miatt már hónapok óta nem szexel a férjével. 

Az általam eddig látott verziók közül a francia a leginkább szókimondó, Fred Cavayé nem túl fantáziadús, Le Jeux (A játék) című mozija nem bíz semmit a fantáziára, nem hagy kétértelműségeket, mint például az eredeti olasz, aminek a végén még össze is vesznek a nézők, hogy akkor ez most hogy is értendő. Persze a vége, tehát maga az értelmezés minden remake-nél más, a franciák egy olyan kódát tesznek a story végére, mintha az egész meg se történt volna, tehát úgy folytatódik, végződik a dolog, akárha csak egy sima baráti összejövetelen, beszélgetésen vettünk volna részt régi, ezer éve ismert osztálytársakkal, barátokkal, rihegtünk, röhögtünk, de nem mentünk mélyre, viszont nem is sérült meg senki. Nyilván jobb lenne.

A film legnagyobb csavarát, amikor kiderül, hogy újdonsült feleségét a céges diszpécser csajjal csaló, ráadásul teherbe ejtő, nagy dumás hóhányó a házigazda feleségének is szeretője, a film mind dramaturgiailag, mind képileg túlmagyaráz: az asszony (Bérénice Bejo) egyrészt látványosan leveszi a fickótól kapott fülbevalót, és visszaadja, másrészt a lakás helyiségein s annak árnyékoló lamelláin keresztül a férj is látja, hogy a fülbevaló már sehol, és ekkor már nem is kellenek a szavak.

A legösszetettebb, legtisztábbnak tűnő, de valójában a legzavarosabb karakter egyébként mindegyik verzióban a házigazda pszichológusnő, akiről csak a film végén derül ki, hogy

Az argentin–francia színésznő, Bérénice Bejo a film egyik erőssége, de kiváló a végtelenül szimpatikus, homoszexualitása miatt kirúgott, jelenleg állástalan tornatanár (Grégory Gadebois) is, vagy az egész filmben a legbecsületesebb, legtisztább és legérettebb figurát hozó házigazda, apa, férj (Stéphane De Groodt belga színész), aki megejtően szép és példamutató választ ad, amikor tizenhét éves lánya megkérdezi, most akkor átessen-e udvarlójával a tűzkeresztségen a váratlanul adódó helyzetben, vagy sem. Az ember szinte megkönnyezi ezt a párbeszédet, ahol az apa felmagasztosul, az anya pedig csúnyán elbukik anyaszerepében is, de az apa megvédi őt is, mondván, neki sem egyszerű egy öntörvényű kamasz lánnyal, és kéri lányát, próbálja megérteni az anyját. Ez a film legszebb jelenete, ráadásul a szabályok szerint az egész társaság előtt zajlik.

Szóval dráma dráma hátán, és a végén az egész megcsavarodik, mintha csak egy képzeletbeli játék, egy rossza álom volna, és fut tovább életünk mozija. Hazugságainkkal.