A Netflix koreai zombijai nem annyira félelmetesek, csak kegyetlenek

Dél-koreai zombis filmet azért jó nézni, mert a hörgő, rángatózó lényeknek is lelke van. Volt. Vagyis nincs. Aki rákattant már a félszigetnyi ázsiai ország Kingdom (A királyság titkai) című, élőholtas kalandfilmsorozatára, az értékelni fogja a saga kiegészítő, egész estés, önálló mozis verzióját.

Ám jó hír azoknak, hogy akiknek fogalma sincs arról, hogy a Netflixen fut egy dél-koreai zombis horrorsorozat, amelyik annyira nem is horror, mint amennyire lehetne, ellenben igen látványos és székbe kényszerítő, az is élvezni tudja a Kingdom: Ashin of the North című háttértörténetfilmet.

Sőt, talán kedvet is kap ahhoz, hogy elmerüljön egy olyan világban, amely a legszebb tolkieni hagyományokat követi, és rajzolt (webcomic) verzióban komoly rajongótábort tudhat magáénak. Egy jól felépített univerzum ereje egyébként éppen abban rejlik, hogy bárki, aki rácsatlakozik annak kitalált vagy jól kiszínezett történelmi fonalára, az olyan világba kerül, amiről akár képes el is hinni, hogy megírt események valósak.

A Kingdom: Ashin of the North kifejezetten élvezetes alkotás. Látványos, szépen vezetett történet, nagyon komoly színészi alakításokkal. Mondjuk, ezalól éppen a felnőtt Ashint alakító Cson Dzsihjon talán túlzásba vitt szenvtelen alakítása kivétel – szemben a gyermek Ashint megformáló Kim Si-a szinte tökéletes színészi játékával. Mert ha már színészi játék: a dél-koreai filmeknek megvan az a bája, hogy a miénktől eltérő kultúrákban a színészi játék minőségét a túlmozgás, a túlzott mimika és liftező intonáció határozza meg, de szerencsére több mellékszereplő könnyed eleganciával bizonyítja, hogy itt azért velőig hatoló ázsiai alkotást láthatunk.

A nem is annyira zombis sztori miatt szépen építkező kalandfilm pereg előttünk, az élőholtak kezdetben csupán az angolszász, skandináv kultúra vérfarkasának hangulatvilágát idézik, de aztán jöhet a transzformáció, elvégre egy zombis filmben legyenek rendes zombik. Az animált látványvilág időnként ugyan hagy némi hiányérzetet maga után (a zombizott állatok finom kidolgozása talán még utólag sem lett volna lehetetlen), de ez legyen a film legnagyobb hibája.

Ám a legnagyobb hiba sem olyan hatalmas, csak éppen szomorúan konstatálandó, hogy amilyen remek a nyitány, olyan hiányérzetes a folyatás s főként a befejezés. Azt, hogy a főhős, Ashin miért válik ilyen bosszúálló lénnyé, azt talán ennél kevésbé didaktikusan is fel lehetett volna építeni, de tény, így legalább semmi kétségünk nem marad, hogy miért akar legyilkolni egy egész népet, hogy aztán már ne őket, hanem másokat akarjon elpusztítani.

A történet ismét bizonyíték arra, hogy a nők is lehetnek főhősök. Különösen azokban az időkben, valamikor a középkorban, amikor férfiak döntenek országok, városok és falvak sorsáról, és amikor legendák szólnak arról, hogy van egy növény, melynek virága visszahozza a holtakat a sírból.

A zombik seregének ötlete nem új, de ahogyan minden szerelem, úgy minden zombitörténet más. Ashin végül is nem tesz mást, mint kegyetlenséggel válaszol a kegyetlenségre, s bár az már régóta tudható, hogy ennek ritkán lesz jó vége, Ashint ez nem érdekli.

Aki belevág abba, hogy megismerje ezt a világot, az készüljön fel arra, hogy olyan szavakkal, fogalmakkal találkozik, mit például:

• Csoszon,
• Dzsürdcsi.

Megfejtés ehhez most nem készül, motivációs gyakorlatként ott a képernyő. Erről a filmről nagy poént amúgy sem lehet lelőni. Aki látott már zombis filmet, az tudja, hogy sok humánumra nem számíthat. Illetve talán, mégis, de abban sincs köszönet. De ez legalább nézhető, és ráadásul nem is annyira félelmetes. Csak kegyetlen.