Az Öngyilkos osztag lehozta nekünk a csillagot az űrből

A 2016-os Öngyilkos osztag (Suicide Squad) után erős fenntartásokkal és a lelkesedés teljes hiányával ültünk be a moziba megnézni az új, kreatívan Öngyilkos osztag 2-re keresztelt (The Suicide Squad) filmet, de megérte. Egy agyeldobós, teljesen abszurd és kifejezetten ötletes moziélményt kaptunk.

A DC-filmek már évek óta próbálják felvenni a harcot a Marvel-univerzum sikerével, amely a Wonder Woman első részével rövid időre sikerült is. Viszont Gal Gadot szuperhősének debütálása előtt már volt egy film, amely esélyesnek tűnt erre az időszakos győzelemre. 2016-ban nagy várakozás előzte meg az Öngyilkos osztag című filmet, amely impozáns szereplőgárdájával, érdekes alapkoncepciójával és a trailerekben csepegtetett látványos képi világával rendesen felcsigázta a képregényfilmek szerelmeseit.

Majd jött a nagy koppanás, ugyanis a kész film nem tudott felérni az alapötlethez, a sztori sok helyen kínosra sikeredett. Ám a Warner vászonra álmodott néhány olyan karaktert, akik miatt a lelkesedés a gagyira sikeredett mozifilm után sem ült le.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a mai napig divat a halloweeni bulik egyéniségeinél a két copfba kötött haj, aminek egyik oldalát kék, másikat rózsaszín festékbe mártják a lányok. Margot Robbie Harley Quinn karakterét még azokkal a kritikusokkal is megszerettette, akik a filmet az ember négylábú barátjának ürülékével azonosították.

Ami az öt évvel ezelőtti kudarc ellenére is az érkező második rész, reboot vagy remake (nem egyértelmű) mellett szólt, az James Gunn író-rendező, akit pont erre a két pozíciónak a betöltésére kért fel a DC. Gunn már a Galaxis őrzői-filmekkel bizonyította, hogy tud minőségi és szórakoztató szuperhősfilmet kreálni, sőt többször ki is állt a műfajért, amikor több neves rendező kritizálta a Marvel-filmeket és magát a zsánert.

Az pedig, hogy hogyan került a Coca-Colától a Pepsihez, szintén tanulságos és figyelemfelkeltő történet, ami miatt csak még több reflektorfény irányult a készülő modern feláldozhatókra. Történt ugyanis, hogy Gunn ezeréves, kicsit problémás Twitter-posztjait felkutatták, és botrányt szítottak vele, amire a Disney nemes egyszerűséggel úgy reagált, hogy kirúgta a rendezőt.

Szerencsére néha még a magából kifordult Hollywood is tud meglepetésekkel szolgálni, ilyen volt az is, hogy nem feszítették keresztre Gunnt, hanem a Warner azonnal lecsapott rá, az emberek támogató reakcióit látva pedig még a Disney is visszavette státuszba. A ritka happy endek története.

Szóval a tragikus első Öngyilkos osztag után tényleg minden adott volt ahhoz, hogy felülírják a rossz élményt, viszont a film első tíz percében rendesen megijedtünk. Az Öngyilkos osztag 2 ugyanis iszonyatosan gagyi felütéssel dobta be magát újra, viszont ezek a képsorok és szörnyű dialógok kellettek ahhoz, hogy nézőként az ember felfogja: amit lát, az merőben más lesz, mint eddig bármilyen szuperhősös képregényfilm. Ahogy pedig pörögtek a percek és haladtunk előre, az is egyértelművé vált, hogy nem csak egyedi hangot, hangulatot és képi világot rittyentettek a mozivászonra, létrehozták az igazán minőségi és bevállalós képregényfilmet, amihez képest minden más csak olcsó utánzat lehet.

Olyan ez a film, mint az ásványvizes üveg, amely pálinkát rejt, vagy a kekszesdoboz, amelyik varrókészletet. De főleg olyan, mint a csokis süti, amely „vicces recept” alapján készült, viszont erre az ember csak azután jön rá, miután elfogyasztott belőle egy tepsinyit, majd elment élete legfontosabb megbeszélésére.

A cím, ellentétben az első változattal, tényleg beszédes, a szereplők hullanak, mint a legyek. Bár ezt már sejteni lehetett, miután James Gunn anno kiírta Twitterre, hogy a DC-től szabad kezet kapott, és egyik karakter sincs biztonságban.

A film végig a komolytalan ökörködés és a tűpontos paródia határán egyensúlyoz, ha átadjuk magunkat az abszurditásnak, rengeteg jelenet ígér felszabadult nevetést. Sokszor kiszámíthatatlan események követik egymást, ami szintén hozzáad az élvezhetőséghez, és mikor Gunn épp betartja a műfaj íratlan szabályait, azt is annyira felnagyítva teszi, hogy az már vicces.

Külön plusz pont, hogy nem félt beleszállni aktuálpolitikai kérdésekbe, többször kritizálja Amerika külpolitikai döntéseit és az ország nagyhatalmi szemellenzőjét. De ami talán tényleg a legnagyobb vállalása volt: ellenfélnek kiválasztotta Starro karakterét, aki egy tengeri csillagra hasonlító élősködő űrlény, teste közepén egy hatalmas szemmel, képessége pedig, hogy a hónaljából rengeteg spórát tud kiereszteni, amelyek testének kicsiny másaként néznek ki, és rácuppannak az emberi arcra undorító csápjaikkal, hogy rákapcsolódjanak az agyra, és ekképp uralják a testet. A hatalmas sétáló csillagnak egyetlen motivációja van, uralni az élőlényeket. Na ez az a karakter, aki rajzolva is neccesen nézett ki, Gunn mégis őt választotta a képregényekből, de ez a mostani The Suicide Squad egyszerűen igényelt egy komolyan vehetetlen főgonoszt.

A főbb karakterek is egészen rendben voltak, bár azok a jelenetek, amikor egy-egy antihősnek a múltjába tévedtünk, simán ottmaradhattak volna a vágószobában. Viszont az összes mellékkarakter is főnek számított, a fő karakterek pedig több jelenetben melléknek, szóval az arányokat remekül eltalálták. Mindenki izgalmas volt, Harley Quinn sem kapott sokkal több képernyőidőt a kelleténél, ettől pedig nagyon rendben volt a szereplők közötti dinamika.

Ez az a film, amiről nem érdemes többet írni, mert az élmény magáért beszél. Akik szeretik a képregény filmeket, de elrettentek a 2016-os borzalomtól, vagy csak unják a DC komor világát, az Öngyilkos osztag 2-nek bátran adhatnak egy esélyt, mert ötletes, egyedi és remek szórakozást nyújt.