Jason Momoa beállt sorba, és nem lóg ki onnan

Emlékszünk még arra, amikor Mel Gibson csak arra vágyott (Visszavágó), hogy visszaadják az ellopott hetvenezer dollárját, aztán mi lett belőle? Vagy arra, mit tett Liam Neeson azokkal, akik elrabolták a lányát (Elrabolva)? Arról nem is szólva, hogyan jártak az oroszok, amikor Denzel Washington elhatározta, hogy pártfogol egy jobb sorsra érdemes lányt (A védelmező).

A lista még folytatódhat, a filmipar ugyanis ontja magából a bosszúállós filmeket, aminek az az oka, hogy az igazságtalanság hatása olyan, mint egy anyahajóról felszálló vadászrepülő: meglöki a vért az ember ereiben. De ez egyben veszélyes is. Mert mi történik akkor, ha a film klisés lesz? Talán csak annyi, ami a Sweet Girl (Édes kislányom) című filmmel is történt.

Pedig Jason Momoa szépen végigverekszi a forgatókönyvet, láthatjuk sírni, kacagni, merengőn gondolkozni, de a film végén mégsem mondjuk azt, hogy na, ez már valami. Mert ilyen valamit már láttunk. Nem is egyet. De ettől még nem kell mindjárt a táviránytóért nyúlni. Délutánra, matinéra lehet program. Csak az eső essen odakint.

Ez a film bosszúállós. Hősünk, Ray Cooper (Jason Momoa) felsége meghal rákban. Kaphatna új gyógyszert is, amitől talán élhetne még, de a cég, amelyik a szert gyártja, valamiért még nem dobja végérvényesen piacra. Cooper nemcsak megfogadja, hogy ezért bosszút áll a cég vezetőjén, de be is telefonál egy élő adásba, és személyesen mondja az igazgatónak, hogy mit csinál vele.

Cooper aztán mégsem csinál semmit, egészen addig, mígnem egy újságíró felhívja, hogy ha segít neki cikket írni, elkaphatják azokat, akik felelősek Ray feleségének haláláért. Azt mondja, a szálak olyan magasra vezetnek, hogy jobb lesz vigyázni, de persze nem tud vigyázni, az újságíróra bérgyilkost küldenek...

Innentől indul a futam, Cooper és a lánya, Rachel (Isabel Merced) menekül, de a legtöbb snittnél úgy érezzük, mintha már láttuk volna. Valamelyik másik moziban. De ez nem baj, mert aki például szereti a romantikus filmeket, azokban is lényegében ugyanúgy történik minden, csak míg a lelkizős filmekben az ember szívét összetörik, a menekülős filmekben általában átszúrják. Lásd Jason Bournét, na, ő aztán még a falon is átmegy...

Vagyis ízlés kérdése, hogy ez most akkor rendben is volna, de egyszer azért kíváncsi lennék arra, hogyan bunyózna egy folyton könyvet bújó irodalmár a bérgyilkossokkal, vagy egy számokat pötyögő, negyven kilogrammos bolti eladó, netán az asztal fölé hajoló optikus, nem beszélve egy önkormányzati képviselőről.

De ne legyünk igazságtalanok, mert az Édes kislányom című filmben Cooper éppen olyan, mint egy profi harcos, akiben egy vérszomjas tigris lelke lakik, nem beszélve Rachelről, aki meg úgy néz ki, mint egy törékeny lány, de a Gyalog galopp óta tudjuk, hogy a nyulakkal is óvatosan kell bánni.

Van a filmben két olyan dolog, ami kicsit azért mégis elemeli a szokványos menekülős, bosszúállós mozifilmektől. Az egyik a film lényegét adja, amitől a rendező Brian Andrew Mendoza talán azt várta, hogy a nézők egy emberként hördülnek fel, de aztán mégse. Pedig ha a filmezést valamiért feltalálták, akkor éppen az ilyen megoldásokért. Amikor azt érezzük, hogy valami mintha nem lenne oké vagy valami mintha másként lenne oké, de aki megnézi a filmet, az szinte biztosan tudni fogja, mi is ez a rendezői, írói megoldás.

A másik viszont sajnálatosan elszalasztott lehetőség, ami talán megérne egy spin-off filmet. Ez pedig az a jelenet, amikor Cooper az országúti bárban odaül a bérgyilkos, Amos Santos (Manuel Garcia-Rulfo) mellé, és beszélgetni kezdenek. Abban van némi dráma, pontosabban lehetett volna, ha jobban előkészítik, így viszont csak dimenziót nyitott egy olyan világra, amely tele lehet történekkel.

Ez a film attól lehetne jó, ami nincs benne. A dráma nem attól lesz dráma, hogy megmutatjuk a halált. A fájdalom nem attól lesz érezhető, ha a fizikai jeleit mutatjuk. A rendező érezhette ezt, de nem tudott vele mit kezdeni. Egy történet nem attól hatol a lélek mélyére, hogy az elején narrációban próbálunk örökérvényű igazságokat kimondani, megágyazva a drámának. De könnyű ezt a partvonalról bekiabálni, könnyű rásütni a filmre azt, hogy klisés: a gyász fájdalmas, a gyógyszercég gonosz, a bérgyilkosok ridegek, a politikusokat csak a hatalom érdekli.

A film ettől elvonatkoztatva akciódús, szépen forgatott. Érezni a hideget, a havas táj nyirkosságát, de ez azért mégsem természetfilm volna, no... Jason Momoa beállt a menekülős, bosszúállós hősök sorába, de esélyt sem kapott arra, hogy kilóghasson  onnan.