Iszonyú nyomasztó, mégis imádjuk a Squid Game világát

Kis túlzással kijelenthetjük, hogy – még ha tudat alatt is, de – minden újdonsült, idegen nyelvű Netflix-sorozat a streamingszolgáltató legnézettebb szériája címért versenyez. Merthogy – megint kis túlzással – sorra dőlnek meg a nézettségi rekordok, a prímet pedig elsősorban az idegen nyelvű produkciók viszik. A szeptember közepén debütáló, dél-koreai Nyerd meg az életed (Squid Game) hamarosan a platform legnézettebb sorozatává válhat. 

Lassan Dunát lehet rekeszteni azokból a disztópikus, öldöklős, nyomasztó sorozatokból, amelyek sokszor egy alternatív valóságba kalauzolják a nézőket. Ezekben a párhuzamos univerzumokban – ezáltal pedig magukban a filmekben és a sorozatokban is – talán pont az a legfrusztrálóbb, hogy nagyon is valósághűek. Ami ezekben a műsorokban történik, az bármikor megtörténhet a való világban is.

456, adóssággal és pénzügyi nehézségekkel küzdő ember élete egy csapásra megváltozik, amikor egy távoli, ismeretlen szigeten találják magukat, ahol egyszerűnek tűnő, ugyanakkor halálos végkimenetelű gyerekjátékokban mérik össze rátermettségüket. Az egy dolog, hogy az első pillanattól kezdve a játékmester tizedeli a csapatot, a súlyosabb probléma azonban csak a sorozat közepén kezdődik…

Felcsendül ifjabb Johann Strauss Kék Duna keringője, a maszkos őrök és a melegítős játékosok masíroznak felfelé a pasztellszínű lépcsőkön. Aki látta a 2001: Űrodüsszeia című klasszikust, azonnal elönti a déjà vu érzése. Furcsa nosztalgia egy rémisztő jövő láttán.

A vizuális elemek tovább tetézik a feszélyező hangulatot: a vérre menő játékok gyerekes, cukormázas, nosztalgikus környezetben zajlanak. A végtelennek tűnő, kellemes zenét játszó, babarózsaszín, menta és fakósárga lépcsősort különféle játéktermek váltják fel: némelyik neon, némelyik fekete, némelyik összeolvad a természettel. Az anonim, piros ruhás, fekete maszkos dolgozók többféle álarcot viselnek. A különböző formák más-mást jelentenek: az adott személy rangját és feladatkörét jelzik.

A karakterek személyes történetei, problémái és életútjai rendkívüliek, ugyanakkor tökéletesen tükrözik a koreai társadalom rendszerszintű problémáit is. A különféle szereplők életútjai egy-egy darabkái a nagy kirakósnak. A háttérsztorik tökéletesen beleillenek a történetbe, kiegészítve és véglegesítve a sorozat mondandóját. 

(Talán éppen ezért váltott ki nemrég közfelháborodást az angol szinkron és felirat. A koreai nyelvet beszélők észrevették, hogy az angol nyelvű fordítás hitelessége meg sem közelíti az eredeti párbeszédeket, ezáltal éppen a karakterek háttérsztoriját teszi semmissé. A számos, nüansznyinak tűnő félrefordítás elég ahhoz, hogy teljesen más értelmet adjon a szereplők mondandójának, hiszen a cselekedeteik nem állnak tökéletes összhangban a gondolataikkal.)

Lehet itt filmes párhuzamokkal élni – hogy így Az éhezők viadala, úgy a Battle Royale –, hiszen tagadhatatlan az áthallás, ugyanakkor érdemes megemlíteni a tavaly Oscar-díjat nyert Élősködők című, szintén dél-koreai thrillert. Nem, nem azért, mert mindkét alkotás Dél-Koreára irányította a világ figyelmét… sokkal inkább a nyomasztó hangulatuk, mintsem a történetvezetésük az, amiben megszólalásig hasonlítanak. 

Való igaz, hogy az utóbbi is a 21. századi kapitalizmust és a társadalmi egyenlőtlenségeket kritizáló film, de sokkal feltűnőbb, hogy a Nyerd meg az életed kapcsán is legalább annyira nyomasztó hangulatú alkotásról beszélünk, a néző pedig akaratlanul is kényelmetlenül érzi magát a képernyő előtt. Sem az Élősködők, sem a Nyerd meg az életed klasszikus értelembe véve nem (annyira) gusztustalan, nem (annyira) groteszk, nem (annyira) ijesztő, nincsenek benne úgynevezett jump scare jelenetek vagy rémisztő külsejű figurák. A beteg elme és lélek, továbbá az emberi természet határhelyzetekben elkerülhetetlenül megmutatkozó kegyetlensége – vagyis a láthatatlan romlottság – sokkal frusztrálóbb, mint a látványos vérontás.