Nem a becstelen brigantyk őrizték a náci tudósokat a washingtoni luxustáborban

Csak 34 perc, de sokkolja az embert a Netflix legújabb animációs dokumentumfilmje, a Szigorúan bizalmas tábor: Amerikai titkos nácijai. Az izraeli producerek és rendezők által készített rövidfilm arról a Washington melletti idézőjeles hadifogolytáborról szól, amelyben a holokauszt elől Európából menekülő zsidók őrizték az amerikaiak számára a kezdődő hidegháborúban fontos náci tudósokat,

Történelmi tény, hogy Wernher von Braun, a mintegy ötvenezer brit polgári személy halálát okozó szárnyas rakéták, a V-1 és a V-2 atyja, kulcsszerepet játszott abban, hogy elsőnek amerikai asztronauták léphettek a Hold felszínére, megelőzve a szovjet kozmonautákat, ekként megnyerve az Egyesült Államok számára az űrverseny második menetét.

Az elsőt Gagarin Föld körüli pályára állításával a szovjetek nyerték meg. Másképpen fogalmazva Von Braun volt az Apollo-program motorja.

Az azonban fél évszázadon keresztül hétpecsétes titoknak számított, hogy mintegy 1600 német – nagyrészt náci – tudóst Washington tőszomszédságában, egy hadifogolytábornak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető „country clubban” helyeztek el, a holokauszt elől Európából elmenekült, és az amerikai hadseregbe belépett zsidó katonák felügyelete alatt. Akiknek az volt a feladatuk, hogy minél több hasznos információt szedjenek ki a tudósokból. 

A fényűző tábor kódneve POBox 1142, magyarul Postafiók 1142 volt.

Mármost, a napokban debütált a Netflixen két izraeli rendező rövidfilmje, műfaját tekintve animációs dokumentumfilm, a Camp Confidential: America's Secret Nazis, azaz Bizalmas tábor: Amerika titkos nácijai. (A 34 perces mozit nem látták el magyar szöveggel, csak angolul értőknek ajánlott.)

A film két, még ma is élő, a századik születésnapja felé közelítő „őrrel” – a valóságban inkább escort, kísérő, társalkodó – készített interjúk alapján dolgozza fel a Postafiók 1142 hétköznapjait, bemutatva azoknak a zsidó katonáknak a szörnyű lelki tusáját, amit az okozott, hogy azokkal a nagyrészt náci tudósokkal kellett bájologniuk, teniszezniük, alkalmanként koccintaniuk, és a bizalmukba férkőzni, akik – ha módjuk lett volna rá – valószínűleg egy kanál vízben meg tudták volna fojtani őket, és akik nyilvánvalóan felelősek voltak a katonák összes családtagjának elpusztításáért a munkatáborokban, ahol ezeket a rakétákat gyártották. 

Daniel Sivan és Mor Loushy – a két rendező – a két agg egykori táborőr, név szerint Arno Mayer és Peter Weiss szavain keresztül mutatja be  a luxustábort, felhasználva azokat a 2006-ban felvett beszámolókat, amiket az akkor még élő további zsidó katonák adtak a National Park Service, a Nemzeti Parkszolgálat által készített magnófelvételeken. 

A tábort 1942-ben hozták létre, amikor még egyáltalán nem volt biztos, hogy ki nyeri meg a háborút, de már egyre több német szakember esett a szövetségesek fogságába. Az észak-virginiai Fairfax közelében épült tábor őrei Európából menekült fiatal zsidók voltak, akik beléptek az amerikai hadseregbe, bosszúvágytól vezérelve. (Lásd még Quentin Tarantino 2009-es filmjét, a Becstelen brigantykat.) Amikor azonban szembesültek a tábor felszereltségével, leesett az álluk.

Olyan volt, mint egy luxus country club, tenisz- és röplabdapályával, úszómedencével, kényelmes barakkokkal. Fogalmunk sem volt, hová visznek bennünket. Azt hittük, megyünk Európába, a frontra, harcolni a nácikkal. Ehelyett hamarosan megállt a busz, kiszálltunk, és a kísérő tiszt közölte: Megérkeztünk. Megkérdeztem, mi ennek a helynek a neve. Tömör választ kaptam: Nincs neve...

– idézte fel Arno Mayer a filmben, azt is felelevenítve, hogy bedeszkázott ablakú buszokkal szállították őket a POBox 1142-be. Ahogy telt-múlt az idő, egyre több német érkezett a táborba, 1945 szeptemberében Wernher von Braun is táborlakó lett. Itt Mayer és Weiss a többi „eszkorttal” együtt igyekezett a náci tudósok bizalmába férkőzni.

Még javában tartott a háború – 1944-et írtunk –, amikor az egyik tudósból megpróbálták kiszedni a szárnyas rakétákat gyártó gyártelep helyszínét. „Hol van a gyár?”, kérdezte Weiss. „A seggemben!”, hangzott a német kihívó válasza. Erre a zsidó katona jelezte, vannak nekik módszereik arra, hogy megtudják az igazságot. Egy teherautó rakterébe ültették a németet, majd közölték vele, hogy elgázosítják, ahogy a zsidókat is elgázosították Auschwitzban. És a teherautó szellőzőnyílásán keresztül egy szerkezettel befújtak valamit a raktérbe.

Rövidesen dörömbölés hallatszott, kinyitották az autó rakterét, és a német sírva árulta el, hogy a Balti-tenger partján, Peenemündében gyártják a rakétákat. Ekkor közölték vele, hogy nem mérges gázt fújtak a teherautóba, hanem csak egy porszívót fordítottak meg porfúvónak... 

Közben a POBox 1142-ben zajlott az élet, közelgett 1945 karácsonya. Braunék jelezték Weissnek és Mayernek, hogy szeretnének karácsonyi ajándékcsomagot küldeni Németországban nélkülöző családjuknak. Weissék engedélyt kértek és kaptak a táborparancsnokságtól, és 1000 dollár készpénzzel bementek Washingtonba, ahol Braun és kollégái alaposan bevásároltak a Lansburgh Brothers áruházában – amerikai pénzen. Egy olyan áruházban, amelynek zsidó tulajdonosa volt... Weiss erre így emlékezik a filmben:

Forrt a vérem, annyira fel voltam háborodva, de nem tehettem semmit, mert a hadseregben voltunk. Ezek a nácik nyilvánvalóan tudtak Auschwitzról, ahol a teljes rokonságom elpusztult, mi meg itt tejbe-vajba fürdetjük őket, napidíjat kapnak, karácsonyi csomagot küldenek a családjuknak a mi pénzünkön. De ez már a hidegháború volt, ami valójában sokkal korábban elkezdődött, mint hogy Churchill elmondta volna a fultoni beszédét. Helyet cseréltek az ellenségeink: már nem a náci Németországgal küzdöttünk, hanem korábbi szövetségesünkkel, a Szovjetunióval. 

Miután véget ért a háború, a német tudósokat Texasba szállították, ahol lassan kezdetét vette az Apollo-program, Wernher von Braun és kollégái vezetésével. És 1969. július 20-án Neil Armstrong és Edwin Aldrin első emberként a Holdra lépett, az Egyesült Államok megnyerte az űrverseny második fordulóját. Braunt kitüntették, hősként ünnepelték az Egyesült Államokban. 

Ezt sohasem tudtam megemészteni. Nem hinném, hogy alantas eszközökkel lehet jó cél érdekében munkálkodni

– mondja Mayer.

A POBox 1142-t 1946-ban ledózerolták, a földdel tették egyenlővé, a dokumentumokat vagy megsemmisítették, vagy évtizedekre titkosították, az ott szolgálatot teljesítő zsidó katonákat pedig megeskették, hogy soha, senkinek – még a családtagjaiknak sem – beszélnek arról, ami a táborban történt. Ötven év után készültek az első interjúk, most meg az izraeli animációs dokumentumfilm.

Még most, fél évszázad múltán is sokkolja a nézőt.

(Borítókép: Camp Confidental / Netflix)