Nevelőszülőt keres a haldokló apa

Az örökbefogadás nehézségéről – legyen szó az örökbefogadó szülőről, a hányódó gyermek sorsáról vagy az őt elhagyó eredeti szülőről – sokat hallani, alig hallunk azonban a folyamat másik oldalán álló szülőről, aki maga szeretne gyermekének örökbefogadó szülőt találni, nem mert nem akarja felnevelni vagy el akarja hagyni, hanem mert tudja, ideje véges, és a közeljövőben meg fog halni. Ráadásul házastársa sincs, elment, elhagyta őt, őket, hogy mi okból, az tulajdonképp lényegtelen, elment örökre. És ez még csak nem is a férfi volt, ahogy az lenni szokott, hanem a nő. 

Mindez ma, a 2020-as években, Észak-Írországban játszódik, ahol szintén nincs kolbászból a kerítés, főleg egy gyermekét egyedül nevelő fiatal apának, aki maga is intézetben nőtt fel, nem kapott semmit a szüleitől és az élettől, ám annál többet ad cserébe, erejéhez mérten, illetve azon felül saját gyermekének.

Az Örökbeadás (Nowhere special), Uberto Pasolini nemzetközi gyártásban készült szívszorító, megejtő szépségű filmje azt az utat mutatja be, amelyet az apa (James Norton) a kisfiúval (Daniel Lamont) együtt a gyámhivatal segítségével a szülőjelöltek felkutatásával jár be. Azt a szomorú utat, amelyen muszáj végigmenni, hogy a gyermek a lehető legjobb örökbefogadókhoz kerüljön, méghozzá az édesapja segítségével. Paradox és nonszensz helyzet, de az apa a gyermek érdekében vállalja a lelkileg igencsak igénybe vevő tortúrát, mert biztonságban akarja tudni, s a maga és a gyermek módján ezt az egészet el is magyarázza neki.

Közben láthatjuk a szülőnek jelentkezőket, azokat, akik abszolút alkalmatlanok a gyereknevelésre, akik még nem dolgozták fel, hogy saját gyermekük nem lehet, azokat, akiknek már nagyon sok gyerekük van, de valami miatt úgy érzik, még egy x-ediket szeretnének, azokat, akik már a sajátjuknak érzik a még meg sem kapott gyermeket, s közben látjuk a párok közötti dinamikát, a nem minden esetben egyenlő vágyú, érettségű feleket, adott esetben a köztük feszülő ellentéteket. Mindenféle sors és történet megjelenik, miközben azonban van egy protokoll, egy mindezek felett őrködő, sokszor nem a dolgokat megkönnyítő, mint inkább azokat nehezítő, a formaságoknak és a szabályoknak megfelelni kívánó gyámhivatal. Persze

Felfoghatatlanul nehéz probléma a téma minden visszásságával és érzékenységével, amit a film mind képileg, mind dramaturgiájában, mind narrációjában nagyon finoman, értően és érzékenyen kezel, és még ebben a végtelen tragikus helyzetben is igyekszik felcsillantani valamit a dolog szépségéből, az apa-fiú kapcsolat elmélyüléséből, a szülői szeretetből és az élet, a minden létező körforgásából, születéséből és elmúlásából.

Gyakorlatilag kétszereplős a történet, apa és fia kapcsolata keresés közben is fejlődik, mélyül, alakul, a kisgyereket játszó kisfiú hihetetlen, ahogy az is, hogy a rendező milyen módszerrel képes elérni, hogy ennyire átélje és visszaadja azt a fájdalmat, amit megfogalmazni a szavak szintjén még magának sem tud, de amit tökéletesen érez. Tudja, hogy keresnek valakit, azt, hogy neki az illető pontosan kije lesz, még nem, de azt igen, hogy fontos valaki, ezért jól kell dönteni. Ez a kisfiú nem játszik, hanem olyan, mintha vele történne meg, hogy elveszíti a szüleit.

Mégis rögtön látszik, hogy természetessége, őszintesége, hozzáállása és a gyerekkel való bánásmódja miatt ő a legalkalmasabb a feladatra, s végül ő lesz a szerencsés nyertes. Ezt azonban a film nem szavakkal mondja ki, hanem egy szép képi, filmes gesztussal. Apa és fiú visszamennek a helyszínre, a nő lakásába, és csöngetnek. Sokáig tart, míg az ajtó kinyílik. A kisfiú felnéz tétován az apjára, aki bólint, hogy bemehet. A film itt ér véget.

Az Örökbeadás nem érzelmi giccsbe hajló, nem szentimentális, finom, érzékeny, egyszerű eszközökkel operáló csendes film a csendes, elviselhetetlen fájdalomról.

Forgalmazó a Mozinet