A gyász, amelyet képtelenek vagyunk feldolgozni

Hiába a négy Oscar-jelölés – A legjobb film, A legjobb nemzetközi film, A legjobb rendezés, A legjobb adaptált forgatókönyv –, Cannes és az egekig marasztaló kritikák, a Murakami Haruki hasonló című novellájából született Vezess helyettem (Férfiak nő nélkül novelláskötet) legszembeötlőbb tulajdonsága, hogy fájóan hosszú. Ryusuke Hamaguchi negyvenes japán rendező mozija nettó három óra, és ez sajnos meggyilkol mindent, ráadásul nem olyan történetről van szó, amely három órát igényelne, bőven el lehet mesélni ezt a drámát rövidebben is. (Harukinak 45 oldalban sikerült.)

Amikor az ember már azt hinné, na ez volt a zárójelenet, akkor kiderül, hogy van még egy és még egy. A szinopszis szerint eleve − az ember mi mást tud tenni addig, amíg csak egy szinopszis áll rendelkezésére, mint bízni benne −, de a mintegy hatvan perc után megjelenő főcím szerint is a Vezess helyettem egy óra filmidőnél kezdődik el, ami nem azt jelenti, hogy ami addig történik, érdektelen, sőt, nem is értenénk meg enélkül a „valódi” történetet, de a feldolgozandó dráma, a tét, a jelenre vetített sztori csak a film harmadánál kezdődik el.

Emiatt talán mondhatjuk, 

Filmen azonban ezt nehéz megvalósítani, ott tömöríteni, sűríteni kell, kompaktabb storyline, feszesebb dramaturgia igényeltetik, és bármennyire is mély, megejtő, megrázó, sejtjeink legbelsejébe hatol a dráma, és csak kóválygunk utána az utcán, és hosszú órákig nem találunk magunkra, három órát nehéz végigülni. Többen, főleg az idősebbek, ki-be szállingóznak a film alatt a nézőtéren, de nemcsak a székhez kötöttségből sok ez, a depresszióból, fájdalomból, tömény szomorúságból se lehet ennyit kibírni egyszerre. Persze úgy is lehet ezt olvasni, hogy a Vezess helyettem azért háromórás, mert így akar a bőrünk alá szivárogni, így akar beépülni, nyomot hagyni, kikerülhetetlenné válni.

Van egy középkorú pasas, sikeres rendező és egy fiatalabb feleség, akiknek gyönyörű, őszinte, közeli és mély a kapcsolatuk – és mégis. Ezt a mégist felesleges is kifejteni,

a férj pedig épp egy olyan pillanatban tér haza váratlanul egy elmaradt repülőút után a közös lakásba, amikor a felesége vadul szexel a forgatókönyvében szereplő jóképű ifjú színésszel.

A látvány olyannyira megdermeszti, hogy nem mondja el, nem osztja meg, nem üvölti ki magából, csak hordozza a fájdalmat, gombóccá növeszti, mígnem a nő részéről jönne egy tisztázó beszélgetés, de erre már nem kerül sor, mert a feleség hirtelen agyvérzést kap.

Itt filmszakadás történik, két évvel később a férfi a hirosimai színházi fesztiválra megy, Csehov Ványa bácsit rendez, Asztrov szerepére pedig pont az in flagrantin ért szerető jelentkezik. (Ő azonban nem tud róla, hogy a rendező látta őket.) Mindketten ugyanazt a nőt szerették, ugyanazt veszítették el, kérdés, mit tudnak kezdeni ezzel, más-más előjellel. Ez a film egyik része, az ő találkozásuk Otón, az elhunyt feleségen-szeretőn keresztül, a másik a férj és a számára kirendelt, halálosan életunt, depresszív sofőr élettragédiájának egymás mellé rendelése, a harmadik a múlt feldolgozása, a feleséggel való kapcsolat újraértelmezése és ezáltal a saját felelősség kérdése.

A színházi játék, a fizikai, már ha egyáltalán létezik ilyen, a szöveggel való azonosulásból fakad.

A Vezess helyettem témája a szerelem és a gyász, elsősorban az utóbbi, illetve egyéni felelősségünk a másik halálában és fel nem dolgozott problémáinkban, előbbi, ha nem is effektív, fizikai értelemben, de lélekben. Vannak veszteségek, amiket nem lehet feldolgozni, a férjé, Kufuku Juszukéé ilyen, kislányuk elvesztését közös erővel, a munkába, a szerelmi együttlétekbe temetkezéssel és az azokból kibomló közös titkokkal, egy mélységi, igazán jó kapcsolattal még csak-csak elfedte, ha nem is dolgozta fel, de a felesége agyvérzését már képtelen. Hiába a helyszínváltozás, az új munka, az új kihívások, egy katartikus találkozás és az ott elhangzottak kellenek ahhoz, hogy ha feldolgozni nem is, de legalább szembenézni tudjon azzal, amivel eddig nem tudott. Persze attól, hogy a fájdalmat tudatosítjuk, még egy fokkal se tompul el, ebben az esetben sem, de talán juthatunk valamiféle elhatározásra a hogyan továbbot illetően.

A filmben kiemelkedik a rendező férj (Hidetoshi Nishijima), a néma színésznő, egykori táncos (Park Yu-rim), a maga tragédiáját nemcsak a lelkében, de az arcán is hordozó taxisofőrnő (Toko Miura), akire csak ha ránézünk, az élettől is elmegy a kedvünk, és a fiatal színész (Masaki Okada), aki egyik bűnt követi el a másik után, embert is öl, de önmagával a legigazabb módon él, benne aztán nem maradnak feszültségek.

A Vezess helyettem nagyon mély film, amely ránk települ, és tudatosítja: a legszorosabb egységnek, a legnagyobb szerelemnek, a legjobb házasságnak és szövetségnek is vannak olyan bugyrai, ahová csak az egyik fél hatol le, és olyan titkai, amelyeket egy életen át nem fejtünk meg. És azután se.