A szürke ember elszalasztott lehetőség, lehet, hogy le sem kellett volna forgatni?

• Baj van a nézőkkel?
• Baj van a forgatókönyvírókkal?
• Baj van a producerekkel?
• Baj van a rendezőkkel?
• Bajban van a Netflix?

Öt kérdés, amire ha választ adunk, még az is kiderülhet, hogy miért nem egyedi, sőt tucatfilm a Joe Russo és Anthony Russo rendezésében készült A szürke ember című akciófilm. El is mondom, miért gondolom így. 

Nézői vágyak és a realitás

Ül az ember a képernyő előtt, és csodára vár. Arra, hogy az, amit lát, elvarázsolja, kizökkentse a mindennapok monotonitásából. Amikor valami olyan alkotást lát, amely tényleg beszippantja, és elfeledteti vele a mindennapi gondokat; amikor az eszébe sem jut, hogy a televízió is árammal működik, és egy két óránál is hosszabb akciómozi vajon az átlag fölé tolja-e majd az energiafogyasztást. Ehhez képest mindig fájdalmas a visszatérés a valóságba. 

A néző A szürke embertől is azt várná, hogy üssön, hasson, belemarjon, és nagy neveket is kap hozzá. Ryan Goslling (Hatos), Chris Evans (Lloyd Hansen), Ana de Armas (Dani Miranda), Billy Bob Thornton (Donald Fitzroy), Regé-Jean Page (Denny Carmichael), ám a színészek nem hoznak enyhülést. De nem azért, mert ne tudnák eljátszani a lelketlen, féllelkű gyilkológépeket – ők azért tényleg jó színészek –, hanem mert olyan karakter bőrébe kell bújniuk, akiket a nézők már láttak, ismernek, és a fanatikus akciófilm-rajongók is csak azért nem unnak, mert rajongók.

A kérdés csak az, hogy zavarja-e őket az, ha Hatos karaktere éppen olyan, mint Hitman, Jason Bourne, John McClane, Jack Reacher, John Wick vagy éppen Vincent a Collateralból. Persze az ilyen típusú bérgyilkosos, leszámolós filmekben éppen az a lényeg, hogy a bosszú legyen véres, a leszámolás kegyetlen, mert az nyújt némi lelki kielégülést, különösen akkor, ha a nézők úgy érzik, az ő kicsiny, törékeny életükben az igazság mindig odaát van.

Ez, amúgy, a filmben működik is. Nem éppen az élet humánus megközelítéséről szól, de ezek a filmek ilyenek. Ám a nézőket tényleg ugyanazok a klisés megoldások vonzzák? Tényleg nem zavarja őket, hogy ezt a történetet mintha már látták volna? S ha látták is, miért nem azt nézik újra és újra? Talán azért, amiért a Star Wars-rajongók is ájult áhítattal fogadták a jedi-saga VII. részét, Az ébredő Erőt. Mert az élményre vágytak, a folytatás ígéretére, és talán észre sem vették, hogy lényegében egy újraforgatott, némileg átírt Egy új reményt kaptak, egy negyedik részt.

Vagyis a nézővel nincs baj. A néző remél, reménykedik, vár és elvár, s ha csalódik is, arról nem ő tehet, ha egy filmben nincs semmi újszerű.

Ha sokan írják, a vége kompromisszum

A jó forgatókönyvíró olyan, mint egy gyerek. Mer álmodni, tele van kétellyel és kíváncsisággal, attól sem fél, ha olykor ellop mástól egy-egy ötletet, hiszen képes arra, hogy olyanná formálja, hogy az sem ismer rá az eredetire, akitől lopott.

A rossz forgatókönyvíró pedig másol. Azzal a sematikus megoldással próbálkozik, amely más filmeknél remekül működött, sikert hozott. De a gond éppen ez. Ha nem születik egyedi, akkor a siker zajtalan. A szürke ember pedig olyannyira emlékeztet több, zsánerében hasonlatos alkotásra, hogy a filmkészítők (operatőr, világosító, vágó) hiába adnak bele apait és anyait, attól még, hogy a hőst Hatosnak hívják, simán azt képzeljük, hogy inkább Bourne. Vagy John Wick. Vagy Igor Grom őrnagy, a szentpétervári rendőrség nyomozója.

A börtönből kihozott és gyilkológéppé nevelt Hatos történetét annyian írták (a regényt Mark Greaney), annyian dolgoztak rajta valamilyen módon – Joe Russo, Christopher Markus, Stephen McFeely, Anna Gregory, Charles Leavitt, Rhett Reese, Joe Schrapnel, Paul Wernick –, hogy már az is csoda, hogy összeállt. Össze, csak olyanná, ami nem egyedi. 

Ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy az írók vajon miért nem veszik észre, hogy előállnak egy sematikus, unásig ismert, meglepő fordulatokban nem bővelkedő mozival. De az is lehet, hogy úgy érzik, biztosra kell menniük, mert abból baj nem lehet. Pedig... Ha valamiből, éppen a kommerszből nem lesz siker.

Oké, manapság már nem egyszerű egyedit alkotni, olyat, amire azt mondják, hogy ez megint valaminek a kezdete. Ilyen volt John Wick, Jack Reacher, Jason Bourne sztorija is. Ugyanaz és mégse. A szürke ember meg ugyanaz.

Egyszer a franciák összefogtak a belgákkal, és 2008-ban létrehoztak egy saját hőst, na, abban – bár az sem nőtte túl magát a zsáneren – teremtettek valamit. Valakit. A Largo Winch ügyes próbálkozás volt, sajnos nem kapott kellő figyelmet. Abban még a kliséknek is volt ízük, a szépséges helyszíneknek értelmük. A szürke emberben meg a helyszínek is csupán alibik. Mintha a történetírók elhitték volna, hogy ha valami arisztokratikus, ha valami szép, az önmagában elviszi a történetet.

Ami pedig a karaktereket illeti. És tényleg csak egyet kiemelve. Ha a cél az volt, hogyan alázzák meg Billy Bob Thorntont egy kétdimenziós alibiszereppel, melyben éppen csak az a lényeg sikkad el, amiért alighanem életre hívatott, akkor a forgatókönyvíróknak csak gratulálni lehet az elszalasztott lehetőségért.

A pénz nem boldogít

Ennek a mondásnak semmi értelme, ha nem tudjuk, mi a lényege. A szürke ember producerei – vannak húszan!!! – talán azt remélték, hogy na, ez az az alkotás, amibe érdemes pénzt fektetni. Adtak is bele, nem is keveset, a legtöbb helyen 200 milliónyi dollárról írnak, átszámolva mintegy 80 milliárd forint. Alighanem biztosra mentek, mert azt hitték, hogy ilyen szereplőgárdával a kassza úgy csörög majd, mint dugóban a hatos villamos az Oktogonnál.

Csak összehasonlításul: a kasszasikernek számító Top Gun: Maverick 170 millió dollárból készült, de annál a filmnél nem spóroltak a történettel, ügyeltek a látványra is. A szürke ember producerei talán abban reménykedtek, hogy az ő filmjükből lehet majd sorozat, felépített történet is, és ebben azért lehetne a reményük valós is, hiszen ha csupán abból készülne sorozat, hogyan vált Hatos Hatossá, abban azért bőven van tartalék. Egy fejlődéstörténet mindig izgalmasabb egy kommersz mozinál.

Odatették magukat a kamera mögé

Furcsa talán, de A szürke ember amúgy nem olyan rossz film, mint amilyen lehetőség mellett az alkotók elmentek. Kifejezetten nézhető, kliséi ellenére is halad. Anthony Russo és Joe Russo (ismerjük őket a Bosszúállók-sagából) nem ügyetlen. De a rendező is hozott anyagból dolgozik, még akkor is, ha az alapot maguktól kapják. 

Az akciófilmekre kiéhezett nézők talán ezért is érezhetik azt, hogy A szürke ember oltja a szomjukat, és a Covid-járvány utáni időkben ez akár így is lehet. Megadja azt a fajta kielégülést, amit egy akciófilmtől elvárunk, csak egyvalami marad el: az egyedi élmény. Becsületes munka ez, de csakis a munka elvégzése szempontjából.

Mi lesz veled, Netflix?

Ki tudja. Néhány hónap alatt mintegy egymillió előfizetőt elveszíteni nem kis dolog. A Netflix ereje abban áll, hogy a mozi házhoz jön, ám nem szerencsés helyzet, hogy azt kérik, fizess azért is, hogy ne kapjál reklámot, ám a végén mégis ez vár rád... 

Persze ingyen semmit nem adnak, és a szolgáltató próbálkozik ezerrel, hogy filmes kínálatból a legtöbbet nyújtsa. A szürke emberrel viszont éppen azt sugallják, hogy megkapod a tuti biztonságot, miközben a nézők valami egészen újszerűre, egyedire vágynak. 

Lehet, hogy A szürke emberből eleve sorozatot kellett volna forgatni, abban a Netflix elég jó. Önálló mozifilmnek csupán egy a sokból. Ám annak kicsit nagyon drága.