Adrien Brody étkezési zavarokkal és PTSD-vel küzdött az egyik legismertebb szerepe utánDanièle Thompson filmje lenyűgöző. Magyarul a Művészlelkek címet kapta (eredetileg: Avenue Montaigne), nyilván azért, mert romantikus vígjáték, főhősei pedig valamilyen módon kapcsolódnak a kultúrához.
Három sors, láthatóan semmi kapcsolat nincsen közöttük, kivéve az, hogy mindannyian saját életünk foglyai. Ám olyan nagy baj ez? Megszállottak, vággyal teliek, gyarló emberek. Jessica munkát és szerelmet keres. Catherine színházat, filmezési lehetőségeket, játszótársakat, Jean-François pedig kezd magába roskadni, egyre inkább nyűgnek érzi, hogy ami másoknak élmény, neki hat évre előre betáblázott koncertnaptár.
Ám – mivel ez egy francai film – pontosan tudjuk, hogy semmi sem úgy lesz, ahogyan azt gondolnánk. A sors fonalának szövői, a moirák sem tudnák jobban összekuszálni három ember életét.
A legjobb francia filmek legnagyobb erénye az, hogy hősei gyermeki őszinteséggel képesek megmutatni esendőségüket. Még akkor is, ha minderről olyasvalaki előtt kell beszélniük, akiket nem is ismernek. Csak az előbb ültek le melléjük a padra, éppen most tették eléjük a kávét, véletlenül egymásra pillantottak. A lényeg azonban az, hogy beszélgetni kezdenek, és ezekben a párbeszédekben nincsen semmi rejtőzködés. Mindenki azt adja, ami a lényege. Bánata vagy boldogsága.
Itt, Közép-Európa keleti peremén az ilyen történetekre azért is van nagy igény még akkor is, ha az egész csupán romantizált menekülés, és az emberek többsége Párizsban sem ennyire őszintén kitárulkozó, mert egy olyan társadalomban,
gyógyszer az ilyen film. Nézése közben a szem úgy issza a bátorságot, mint sivatagi utazó a vizet. A kimondott szavak úgy hatnak, hogy azoktól a lélek összes sebe gyógyulni kezd.
A Művészlelkek is ettől erős, szerethető alkotás.
Nincs ebben semmi varázslat, csak felvállalt öröm, nyomorúság és letisztult esendőség. A vágy arra, hogy az életünk tényleg lehet jobb is, és a felismerés, hogy a napjainkba költözzön bár számos nehézség, kihívás, bánat és szerelem – azok is mi vagyunk. Az érzéseinket és gondolatainkat pedig nem elrejteni kell, hanem kimondani, megélni. Aztán lesz, ami lesz.
A film három fő karaktere ebből a szempontból éppen olyan, mint amilyenek a lelkünk mélyén mindannyian vagyunk, csak ők ki is mondják mindazt, ők tesznek is azért, hogy az életük változhasson. Mert persze béklyóban élnek ők is.
Jessica magányos, és nem fogadja el, miért ne lehetne őt csak úgy szeretni, ahogy van. Nem fogadja el, miért nem lehet egy nő is pincér ott, ahol eddig csakis férfiak hordták a kávét és üdítőt a vendégnek. Nem fogadja el, miért kell összekuszálni bármit is, ami lehetne egyszerű. De ő tesz azért, hogy semmi se úgy legyen, amit nem ért, hogy mégis úgy van.
Catherine a skatulyából szeretne kitörni, amelybe művészként kényszerült. Mert abból ugyan jól megél, a szappanopera ismertté és felismerhetővé teszi, a színpad meg imádja, ám a művészet ennél rafináltabb szörnyeteg, és ő arra vágyik, hogy egy nagy mozis alkotásban is megmutathassa tehetségét, és ha csillapítani kell a fenevad éhségét, hát miért ne lehetne ő az áldozat.
Jean-Francois pedig olyan művész, aki olyanoknak adná a klasszikus zene minden gyönyörűségét, akik alighanem soha nem váltanak jegyet a koncertjeire. De nem azért, mert ne érdekelné őket a művészet, hanem mert tőlük idegen minden, ami sznob, ami frakkba vagy szmokingba kényszerített. Egyre kevésbé érzi jól magát a dresszkódok világában, szabadulna minden kötöttségtől. Számára a világ bezárt kalitka, melynek kulcsa a feleségénél van, aki egyben a menedzsere is. Valentine és Jean-Francois kezd elélni egymás mellett, miközben minden idegszálukkal egymásba kapaszkodnak, hiszen szeretik egymást.
A film behoz még három fontos karaktert. Jacques Grumberg (Claude Brasseur, három éve már nincs közöttünk, 84 évet élt) taxisofőrből lett műkereskedőt, aki élete alkonyán minden festménytől és szobortól szabadulni próbál. Idős, felesége meghalt, szeretője fiatal és szép, a fia éli saját életét. Ő csak egyvalamitől fél: nem akar múzeumi teremőrként meghalni. Miközben ez a múzeum a saját élete.
Esendő ő is, akárcsak a fia, Frédéric Grumberg (Christopher Thompson), aki leginkább csak boldogtalan, arra vágyik, hogy szeressék, ha már a feleségével ezt nem tudja megélni.
És ott van Claudie. A színházi ügyelőt Dani, a francia színész-énekes alakítja (tavaly halt meg, 77 éves korában), és valójában ő az, aki minden szenvedés, kínlódás és bánat kontrasztja. Claudie a klasszikus zene templomában folyton francia dalokat, sanzonokat dúdol, énekel, fején fülhallgatóval él. Éppen nyugdíjba megy, ami a filmbéli környezetben a szabadság szimbólumát jelenti. Az ő életében már nincsen kötöttség, ő a lehetőség megtestesítője. S azért mégis bánatos, de az ő bánata legalább örömmel teli. Kalitkáján már nincsen lakat, a rácsok viszont biztonságosak és ismerősek.
Ez a film szinte kötelező azoknak, akik menthetetlenül romantikusok, tudnak nevetni saját félelmeiken, tévedéseiken, és attól sem riadnak vissza, hogy megismerjenek másokat. Akik meg nem ilyenek, azoknak különösen ajánlott, mert az is lehet, hogy rájönnek arra, hogy valójában menthetetlenül romantikusok, tudnak nevetni saját félelmeiken, tévedéseiken, és attól sem riadnak vissza, hogy megismerjenek másokat.
A Művészlelkek a Netflixen még ezen a héten megnézhető.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon