Nagy lagzira vágytak, aztán lett belőle párbaj, két vőlegénnyel

Második filmjével jelentkezett Rózsa Gábor (rendező, producer), akit 2021-ben arról ismert meg az ország, hogy független filmesként, mindössze ötmillió forintból leforgatott egy filmvígjátékot. A Mentés Másképp akkor különös karriert futott be. Igen komoly rajongótábor szerveződött köré, ami talán annak is köszönhető, hogy a mai magyar filmgyártásban kevés az ennyire őszinte és tiszta szándék, mint ami e film elkészülténél és utóéleténél is tapasztalható volt.

Úgy tűnik, a közönség díjazza azokat az alkotókat, akik arra nem törekszenek, hogy véletlenül se perdüljenek ki az állami filmes fősodorvonalból, és nem feltétlenül forintmilliárdokból akarnak mozifilmet készíteni, főleg nem közpénzből – igaz, ezek az alkotók az állami források fölött bábáskodó ítészektől sokszor esélyt sem kapnának arra, hogy azt mondhassák, hogy

Ráadásul a független alkotók közül is kevés az, aki közönségfilmmel, nevettetős zsánerrel próbálkozik. Ennek oka talán az, hogy jó filmvígjátékot forgatni egyáltalán nem könnyű, és ezt Rózsa Gábor is pontosan tudja. 

Megint vígjáték

Második mozis filmje, a Legénybúcsú extra mégis vígjáték. Ismét nem kis vállalkozás, különös tekintettel arra, hogy Rózsa Gábor sosem titkolta, a filmezést oktatási rendszerben sosem tanulta, helyette Hollywoodból rendelt könyvek, online kurzusok előtt gubbasztott. Ráadásul nagy filmes szakmai stáb ezúttal sem állt a rendelkezésére – a család és néhány barát segítségével mégis létrehozta az alkotást. Az első film, a Mentés Másképp közönségsikerén felbuzdulva azonban ezúttal az RTL már az alkotók mellé állt.

A Legénybúcsú extra egy fiatal srác története, aki vőlegény lesz, ám kiderül, kicsit nagyon belefeszül ebbe a szerelembe, valamint a megfelelésbe, pontosabban az elvárásába, ami egy pompázatos esküvő megszervezésével együtt jár.

Hétköznapi helyzet ez, ebbe a legtöbb vőlegény beleesik, különösen akkor, ha a menyasszony hercegnőnek látja magát, amint az oltár elé tipeg. Ám hősünk, Dani (Virsinszki Zoltán, aki a film egyik forgatókönyvírója és producere is) rendes srác. Először mindent megpróbál, hogy pénzt szerezzen a kastélybeli esküvőhöz, majd bevallja, hogy ez meghaladja a lehetőségeit.

Daniék is beneveznek, csapatot szerveznek, és lényegében innen indul a történet, a próbák sorozata.

Próbák próbája

A film alapsztorija önmagában érdekes, alapvetően szakít a legénybúcsúk padlóig isszuk magunkat sztereotípiájával. Bár a feladatok egyike éppen az, hogy minden elfogyasztott tüske (feles, kupica, parton, torokmaró, stampó, stampedli, tarkóbillentő, roppanós kifli) után a csapatoknak külön pont jár.

A csapatösszeállítás nehézsége az, hogy Daninak igazából nincsenek barátai, de mégis előkotorja a múltból a szobafestő Vakondot (Varga Ádám). A menyasszony pedig Tónit (Sütő András), a gyógyegér matekoktatót akasztja le, s mivel a feleseket is innia kell valakinek, meghívják Dani apját (Kálloy Molnár Péter), akit lényegében lehetetlen az asztal alá inni, segítse fiát győzelemhez.

A film ebből a szempontból érzékeny témát érint. Olyat, amit elsőre talán nem is tűnik hangsúlyosnak, és mégis – különösen a Covid-járvány utáni hónapok tapasztalatát látva – tetemre hívja az emberi kapcsolatokat. Pontosabban azok hiányosságaira mutat rá. A fűmámorban élő Vakond, a számok bűvöltében kiteljesedő Tóni, és az ökör iszik magában, meg én hamis boldogságérzetében fürdőző fater, Pali bá' a lelke mélyén jó ember.

Mert ugyan mindenki jól érzi magát a bőrében, ám amikor összegyűlnek, és tolják a próbákat, rájönnek, hogy valami eddig mintha kimaradt volna az életükből.

A próbák egyszerre ötletesek és suták. Úttörő vagy cserkész táborok hangulatát idéző feladatok is lehetnének, ha nem volna köztük meztelen nő simogatása, férfitánc a kocsma színpadán, hajsza a női bugyik felhalmozásáért, roppanós kiflik rendszertelen adagolása, elektromos sokkolós bénítások viadala. Innen nézve, mondjuk, mindez legkevésbé az úttörő- vagy cserkésztáborok hangulatát idézik, és mégis van bennük valami közös: nem biztos, hogy ezek a legjobb kihívások. Ott és akkor.

Ha ugyanis valamit el kell tolni az abszurd felé, akkor azt túl kellene tolni, át a falon is. Vagy lehet, meg kellene elégedni a langyos polgári szellemi kihívásokkal, ám akkor hol maradna a kacagtató vígjáték...

Filmes maszkok mögött a valóság

Virsinszki Zoltánnak jól áll Dani karaktere. Róla tudjuk, hogy már most a nagy nevettetők közé tartozik, ebben a szerepében azonban gyakran éppen erre a tulajdonságára nincs szükség. Akkor sem mindig kellene, amikor ezt a képességét kamatoztatja, például amikor a főnökétől (Mogács Dániel) előleget kér, hiszen két komikus csak úgy fér el egy asztalnál, ha komédiát csinál, miközben Dani visszautasítása dráma. A történetben néhányszor előjön még ez a kettősség, ami kicsit olyanná teszi őt, mintha egyszerre sírós és nevetős maszk volna rajta, ám az igazán drámai pillanatokban, amelyek nélkül filmvígjáték sem létezik, kifejezetten erős. Jó őt ilyen oldaláról is megismerni. Filmvégi monológja tanításnak is beillik, pontosan akkorát üt és olyan erővel, amitől a moziteremben csönd támad.

Kálloy Molnár Péter kifejezetten jót tesz ennek a filmnek. Üdítő. Benne ugyanis mintha eleve megtalálható volna az az esendőség, hogy emiatt legszívesebben mindig és bármikor meg kellene őt vigasztalni. Karaktere, Pali bá' jó apa, Danit értő és Daniért aggódó szülő, csak érzéseit, no azokat csak a maga módján tudja kifejezni. Nem érezni, hogy nagy volna a korkülönbség a többiekhez képest, simán lehetne egy haver is a szomszéd asztaltól. 

Varga Ádám tökéletes belassult tudatmódosult. Vagy legalábbis sejthető, hogy ez amúgy ilyen állapot, mint amiben az általa megformált Vakond létezik. Mert ezt, ugye, csak az tudja megítélni, aki zuhant már túl a valóság horizontján. De neki elhisszük, hogy van ilyen. Hiszen látjuk. A film végére ő is megérkezik, ahogyan a késve betoppanók szoktak beállni a csoportképbe, mondhatni, felébred, hogy részese legyen a nagy finálénak. Szerethető karakter ő, bár motivációról nem sokat tudunk meg. Neutrális protagonista ő, akinek inkább azért szurkolunk, hogy önmagával legyen jóban, és az sem baj, ha Daninak nem sok hasznára van a feladatok végrehajtásában.

Tóni karaktere meglehetősen egydimenziós, a nők iránti vágyainak elfojtása nem kibontott, annak feloldása esetleges. Mintha egyszer csak megtudnánk róla, hogy amúgy benne egy tenyészbika ereje lakozik, csak ennek nincsen kellő dramaturgiai előkészítése. Beteljesedett küldetése így is inkább kényszeredett, semmint várva várt.

Enikő (Nagy Alexandra) tökéletes menyasszony, tele gyermeki hercegnős vágyakozással. Kár, hogy a verseny elindulásakor lényegében eltűnik a látókörből, mert az ő karakterét így csak Dani filmvégi monológjából értjük meg, amit teljes egészében nem érezhetünk át és meg. Ezt nekünk, nézőknek kell összeillesztenünk, nekünk kellene úgy gondolni, hogy de hiszen mindezt már tudnunk kellett volna a film elején is. Enikő a film végére így már nem is lesz női főszereplő, csak a végkifejlet eszköze.

Helyébe emelkedik menet közben Veronika (Michl Júlia), kinek igazából a nevét sem tudjuk meg a filmből. Ő csak a lány, igaz, karaktere kifejezetten erős és szerethető. Valójában ő maga a Vágy, az Esendőség, a Tisztaság, az Őszinteség, a Barátság. Egyszerre. Mintha miatta változna meg minden. Csak azért, mert van, mert létezik. Kicsit olyan, mintha ezt a filmet csakis miatta kellett volna megírni, nélküle viszont nem is lett volna érdemes. 

S míg Szolnoki Péter cameo beugrása kifejezetten szórakoztató, az ellencsapat vázlatszerűsége a drámai küzdelem drámaiságának hiányához vezet.

Pereghetne, mint film a moziban 

Michl Júlia egyben a film vágója is. Az film egészét tekintve a jelenteket között érezhető némi toporgás. Ez lehetne akár formanyelv is, csak éppen a poentírozás szempontjából értékvesztő hatású. Miközben vannak részek, amelyek vágási ritmusa kifejezetten erőssé teszik a képi világot. A kocsmai jelenet és a film drámai monológja például nagyon üt, ám az elektromos sokkolók viadala, vagy a meztelen nő simogatása kevésbé. Ezekből a jelenetekből is éppen az tűnik el, amitől komikum lehetne, vagy éppen erotikus hatású. Ehelyett marad a burleszkszerűség és az egyszerű hektikusság.

Ez azonban annak is köszönhető, és a vágási munkát kifejezetten nehezítő tényező, hogy ezt a filmet lényegében egy kamerával vették fel. A z elektromos sokkolók viadalának jelentét például száznál is több vágásból lehetett megoldani. 

Ez a rendezést is bonyolultabbá teszi, hiszen a színészeknek többször kell ugyanazt a mozdulatsort eljátszani ahhoz, hogy a végén úgy tűnjön, a felvételt több kamerával rögzítették. Az operatőri munka ugyanakkor kifejezetten sokat javult a Mentés Másképp óta. Rózsa Olivér képi világa ezúttal sokkal filmesebb, gyakran egészen kitűnő kompozícióval jelennek meg a vásznon. Ezért sem annyira érthetők azok a filmben felbukkanó szubjektív kamarai mozgások, amelyek ugyan a feszültséget próbálják kifejezni, ám leginkább csak szédítően zavaró életlenségbe mennek át.  A hangmérnöki munkán is lehet még csiszolni, az utószinkron pedig olykor csúszik a képhez képest.

Ám ha mindent mérlegre teszünk, az összes toporgása és dramaturgiai esetlensége ellenére a Legénybúcsú extra szerethető, kedvelhető film. Látszik, hogy Rózsa Gáborék független, nem profi filmesként sokat tanultak előző alkotásuk óta. Határozottan érződik, hogy náluk nem csupán ürügy a filmkészítés, hanem misszió.

A Mentés Másképp történetben volt erősebb, a  Legénybúcsú extra filmes munkájában. A Mentés Másképp egy lány megmentéséről szólt, a Legénybúcsú extra egy fiatalember ébredéséről. Mindkét film annak példázata, hogy csilliárdok nélkül is lehet filmet forgatni, s hogy kitartó munkával minden fejlődik és fejleszthető. 

Úgy tartják, hogy egy rendező második filmjének sikeressége mindig az első sikerén múlik. Ahhoz viszont, hogy megtudjuk, mit is tud ez a rendező, a harmadik filmnek is el kell készülnie. Abból már az is kiderül, mit tanult az előző kettőből.