Horrorfilmet ígértek, beteges komédiát kaptunk

Vitázhatunk rajta, hogy a cím mennyire fedi a valóságot. Biztos van olyan, akit tényleg borzongatott az új horror bluckbuster, Az ördögűző: A hívő, de

Hogy mennyire érdemes az eredeti, 1973-as filmhez hasonlítani, vitatható. De ez már ott eldőlt, hogy hivatalos folytatásként reklámozták a 2023-as részt, amibe az eredeti színészgárda két szereplőjét is felkérték.

A ma már klasszikusnak számító alapmű tíz Oscar-díj-jelölést kapott egy olyan korban, ahol ez még jóval többet ért – két aranyszobrot el is hozott a legjobb hangért és adaptált forgatókönyvért. A mostani verzió azonban – a legjobb szándék ellenére is – csak árnyéka elődjének. Ha pedig attól elvonatkoztatunk, akkor sem kimagasló film.

A jelenkori horror bluckbustereknek amúgy sincs könnyű dolga. Noha mindig lehet újszerűt kitalálni, a kísérletezés közben nem egyszerű megfelelni a nagy stúdiók biztos profitra áhítozó elvárásainak.

Vagyis Az ördögűző: A hívő többszörösen nehéz pozícióból indul – egyes pontokon képes megugrani a várt vagy remélt szintet, számos dologban pedig elvérzik.

Aki az elmúlt tizenöt évből megnézett legalább öt közismert horrort, könnyen fel tudja sorolni, hogy mi az, amivel mindegyik próbálja nyomasztani és megijeszteni a nézőt:

• lámpavillogás, háttérben elsikló alakok, árnyékből előugró dolgok, dobhártyaszaggató jump scare-ek, torzult hangon beszélő gyerekek, tükörjáték és hasonló, jól ismert fogások.

Ezeknek a java elvileg a váratlanság épít, a gond akkor van, ha mégis előre kiszámítható pontokon, ráadásul elővetítve érkeznek, s emiatt sok erőt veszítenek.

Az ördögűző új része mindent felhasznál, csak sajnos többségében B kategóriás megoldásként, ahol előre tudjuk, mire számíthatunk. A jelenetek emiatt néhol – különböző okok miatt – inkább komikus hatásúak. Nehéz komolyan venni a dilis szomszéd karakterét, a fura papot, a vitatkozó szülőket vagy a sokszor érthetetlenül viselkedő démonkislányokat.

Vannak jó ötletek, csak kevés

Ami mindezt próbálja ellensúlyozni a 111 perces filmben, az az operatőri munka. Hiába nem a legegyedibb, vannak kimondottan szép képek, szögek, részletek. A teret többször nagyobbra nyitják, hogy elbizonytalanítsák a nézőt, hová is érdemes fókuszálni, de ezeket ritkán követik valóban meglepő pillanatok, így sajnos elsikkadnak – amiért igazán nagy kár.

A rendezői koncepció sem tragikus, csak ott sem érződik, hogy valós volna az újító szándék, vagy egyedi kézjegy elevenedne meg a vásznon. Láttuk, ismerjük, volt már sokszor. David Gordon Green messze nem nevezhető tehetségtelennek, de ahogy az elmúlt öt évben tőle érkezett horrorokon – a Halloween szérián – is látszott, vagy nem tudja megmutatni rendezői nyelvét, vagy még nem alakult ki benne az, hogy miképp lehetne a horror bluckbusterekben újat mutatni.

Az ördögűző első verziójában számos, azóta ikonikussá vált démonos jelenet található, akár a bagoly módjára megforduló fej, a lebegő test vagy a pókjárás. Ezekből most minimális érkezett, a démoni megszállásból pedig semmilyen újdonságot nem kaptunk – legfeljebb a szinkronmegszállást.

Manapság gyakori gond, hogy hiányzik az eredetiség. A piac telített, sok a rendező, folyamatosan érkeznek a hatalmas durranásnak szánt horrorok. A tömegtermelés semminek sem tesz jót, és ezalól a horror műfaja sem kivétel. Nem véletlenül maradt fenn máig a múlt századból ikonikussá vált Ragyogás, Az ördögűző, A nyolcadik utas: a Halál vagy a Poltergeist. Remek rendezők különleges látásmóddal. Green még messze van ettől, de ez változhat.

Az írás a legnagyobb seb

Ami azonban igazán zavaros, az a forgatókönyv. A nyitány jó. Túlmagyarázás nélkül, képekben megértjük a sztorit. Ez tart mintegy tíz percig, utána pedig egymást érik a bajok. Azt elengedtem, hogy az eredeti filmből hozott karakter, Chris MacNeil, aki átélte az akkori eseményeket, úgy viselkedik, mintha csak egy rakoncátlan kislányt kéne megreguláznia, de amikor a nem természetfeletti, valós eseményeket is valótlanul ábrázolják, az semmiképp nem tesz jót a sztorinak.

Az eredeti, 1973-as film igyekezett a tudomány és a misztikum határát, a megmagyarázhatatlant feszegetni. Erre a mostaniban is látunk példát, de összképben elsikkad. A cselekmény szálai szépen, jól ütemezve haladnak egészen a film feléig, ahol próbálják rövid idő alatt elvarrni azokat. Kicsit olyan érzetet hagy, mintha összecsapnák a végét – amikor pedig megjelenik az ördögűző csapat, és tagjai felsorakoznak, mint a bosszúállók, az már illúzióromboló. 

A főszereplő Leslie Odom Jr. nem kiemelkedő, játéka mégis stabil. A ’73-as filmből érkező Ellen Burstyn is hozza, amire tőle számítani lehet. A démonizált kislányok nem mondhatók kimondottan ijesztőnek vagy elrettentőnek – mondjuk, ez már a trailerben is látszott –, a legtöbb egyéb szereplő pedig csupán annyit tesz hozzá az összképhez, amennyi feltétlen szükséges. 

A történet sok sebből vérzik, de messze nem nézhetetlen. Csak éppen nem ad maradandó, remek filmélményt. A problémák ellenére a filmet egy-egy jól eltalált jelenet tartja életben, a franchise szerelmeseinek pedig egyszeri nézésre tényleg ajánlható. Ellenben az, aki egyediséget, izgalmat, újítást vagy valódi borzongást keres, aligha fogja imádni Az ördögűző: A hívőt.

5/10