Újra próbálkozott a filmes nagyágyú a különc belga szerepével

Nincs új a nap alatt. Hercule Poirot karaktere vitán felül a világirodalom öt legismertebb fiktív nyomozójának egyike. Nem először próbálták már vászonra vinni a különc belgát, és valószínűleg nem is utoljára. A legérdekesebb vita, hogy David Suchet után van-e olyan színész, aki egyáltalán megközelítheti azt a pontosságot és aprólékosságot, amivel az angol művész nyúlt Agatha Christie legendás detektívjéhez.

Kenneth Branagh megpróbálta, és megosztó lett az eredmény. A legtöbben azért kritizálják Branagh – mára trilógiájává nőtt –  Poirot-mozijait, mert Suchet sokak szemében felülmúlhatatlan, de ritkán esik szó a műről olyan kontextusban mint filmes termék, nem pedig mint a Suchet-sorozat „riválisa”.

Sokszor az a részlet is elsikkad, hogy David Suchet sem az első olyan színész, aki Hercule Poirot szerepét magára öltötte. Albert Finney, Ian Holm vagy a legendás Peter Ustinov is eljátszotta a belga detektívet, s noha lehet azon vitázni, hogy ki a legjobb Poirot, sem Finney, sem Ustinov alakítását nem lehet rossznak nevezni,

Kicsit olyan a vita természete, mint amikor egymáshoz hasonlítjuk a különféle Batman-jelmezt öltő színészeket. Van, aki Adam Westre esküszik, más szerint Michael Keaton az egyetlen. Az is fontos, hogy ez csak részben a színészek párbaja, mert a rendezői világok közti megosztottság is hozzátesz – ahogy Tim Burton denevérembere teljesen más, mint Christopher Nolané. Ha analógiát kellene állítani, akkor David Suchet Poirot-ja Christian Bale Batmanje, míg Kenneth Branagh alakítása mostohagyerek fogadtatásban részesült, mint Ben Affleck denevére.

A számos Poirot közül máig Suchet a legkiemelkedőbb, nem véletlenül. A 13 évadnyi Poirot-lét, amely során hetven epizódban dolgozta fel Agatha Christie minden olyan művét, ahol a detektív fontos szerepben megjelenik, generációkban hagyott nyomot. Gyakorlatilag nem maradt olyan érintetlen irodalmi forrásanyag, amely egy Poirot-film alapját adhatná. És ezen a ponton jön a kérdés: vajon érdemes-e még Poirot-filmeket készíteni? 

A legújabb alkotás, Kenneth Branagh Szeánsz Velencében című filmje remek alap a boncolgatására, hisz látszólag ugyanettől a kérdéstől szenved. Keresi azt a történetet, azt a karakterformát, látványt és hangulatot, amely elemeli a korábbi Poirot-alkotásoktól, de közben szórakoztatja is a közönséget. Adaptációnál ez sosem könnyű, pláne, ha átirat.

A boncasztalra kiterítve, a film alapjai nem rosszak. Egyik legnagyobb erőssége vitán felül a képi világ, illetve a kézzel fogható koncepció. A szögek, a fények, a színek, a terek használata különleges érzést ad. Megteremt egy hangulatot, egyfajta atmoszférát, ami képes behúzni a nézőt, de a kérdés megmarad, hogy vajon az érdeklődést is fenn tudja-e tartani.

Ritmikai hibák

Az operatőri munka többnyire segít ebben, de néhol az alkalmazott szögek, a vágások egy-egy rendezői ötlet ellen dolgoznak. Egyszer kapkod, másszor túl lassan mozdul a film. Hiába szórakoztató a közeg, ezek a kvázi ritmikai hibák elveszik számos remek pillanat feszültségét, holott érezni, mekkora ereje lehetett volna az adott jelenetnek. Azzal sem lett volna gond, hogy horrorelemeket szerettek volna beleépíteni, de épp a fent említett bajok miatt még ezek az ötletek is elgyengültek – nem beszélve a számos felhasznált mostani horrorközhelyről,

A történet, amely az 1969-es Halloween és halál című Agatha Christie-regény átdolgozása – az eredetiből készült 2010-ben egy David Suchet-verzió is –, szintén súlytalan. Ha nem az eredetihez mérjük, még akkor is elvész az egyensúly, ami miatt ez inkább hangulatmozi, mint igaz, agyafúrt krimi. Annyira nem lett elmés az átirat, mint egy jó Agatha Christie-regény, ahol az utolsó pillanatokban is képes csavarokkal előrukkolni az író, de néhol azért meg tudja vezetni a gyanútlan nézőt a Szeánsz Velencében is, ha egy pillanatra nem figyelünk.

A színészgárda jó, de a karakterek kevéssé. Kenneth Branagh alakításán kívül, ahol akad némi karakterfejlődés – címszereplőnél ez azért elvárható –, nincs más igazán kiemelkedő szereplő. Tina Fey és Michelle Yeoh nem tudnak emlékezetes pillanatokat nyújtani, holott tőlük vártuk volna leginkább. A kisfiút alakító Jude Hill sem borítja meg a mozitermet, de azért hoz egy elfogadható szintet. Akiben potenciál lehetett volna egy jó alakításra, az a látnok segédjét játszó Emma Laird, de azzal a nettó másfél perces képernyőidővel, amit kapott, nehéz csodát tenni. 

Szakadási vágy

Branagh korábbi két Poirot-filmjét felülmúlta a mostanival, de még mindig alatta van annak a konzekvens és stabil minőségnek, amit a Poirot-moziktól megszoktunk az elmúlt évtizedekben. Ezek alapján nem is csoda, hogy mint film a kritikusok céltáblája lett, de ami sokkal érdekesebb, az a közönségreakció, amivel vissza is térünk az alapkérdéshez.

Ugyanis legyen szó magyar vagy külföldi filmes oldalakról, rengeteg ember azzal a kritikával él, hogy David Sucheten kívül nincs is igazi Poirot, és a film nem ragaszkodik Agatha Christie regényéhez. Utóbbi igaz, de ezt előre jelezték. Mivel a Suchet-sorozat minden Poirot-könyvet feldolgozott már, így szimplán új feldolgozásról beszélhetnénk, ha ragaszkodnak az eredetihez. Érthető, hogy az újítási vággyal másfajta történetet is akartak nyújtani, ami ötletnek jó – a megvalósítás minősége már más tészta.

Nem éri el azt a mélységet és aprólékosságot, mint David Suchet – aki majd 15 éven keresztül csiszolta a karaktert onnantól, hogy először felkérték –, de szemmel láthatóan nem is ez a cél. Nem szeretné majmolni elődjét, ebből kifolyólag pedig adódik a probléma, hogy mennyire lehet karakterhű az alakítás. Suchet method acting módszerében teljesen azonosulni próbált Hercule Poirot-val, akinek a legapróbb szokásait is elsajátította a könyveket bújva. Ha Branagh ezzel szembemegy, az vagy alternatív értelmezésnek tűnhet, vagy eltávolodásnak a könyvekben megjelenő Poirot-tól.

Az újításra való törekvés közben valami fontos elveszett Kenneth Branagh sorozatában, de közben sikerült leválnia a korábbi filmekről. Valamit valamiért, csak az a kérdés, hogy megérte-e. Akik teljes könyv- és karakterhűségre vágynak egy Poirot-filmben, azok felettébb csalódni fognak, de akik valamivel lazábban veszik ezt, és hajlandók elrugaszkodni az eredeti művektől, azok találhatnak némi szórakozást Branagh filmjeiben. Persze még van hová fejlődni, de a mostani alkotás bizonyítja, hogy igény lenne arra, hogy a nagyközönség szélesvásznon lássa Hercule Poirot újabb elmés nyomozásait. 

6.5/10