Csúnya botrányba fulladt David Tennant nagy visszatérése

A Doctor Who, vagy ahogy Magyarországon elnevezték, a Ki vagy, doki? a brit televíziózás büszkesége, egy 1963 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal sugárzott produkció, amely a leghosszabb ideje futó sci-fi-sorozat címe mellett azzal is büszkélkedhet, hogy egyetlen vetélytársának sem volt fennállása alatt ennyi különböző színésze, akik ugyanazt a főhőst játszották volna. Utóbbi nem lehet meglepő azoknak, akik legalább egyszer hallottak már a Doctor Whoról, melynek központi szereplője egy különös földönkívüli, aki Időúrnak nevezi magát, TARDIS névre hallgató űrhajójával szeli a tér-időt, és földi kísérői oldalán mindenféle elborult szörnyetegekkel, robotokkal, és hátborzongató angyalszobrokkal viaskodik.

A Doctor egyik legmeghatározóbb képessége, ami lehetővé teszi, hogy hosszú életű legyen, hogy regenerálódni tud. Ilyenkor alakot és kinézetet cserél, az újabb színészek pedig átveszik a stafétát az elődtől. Nyilván mindez hatalmas megtiszteltetés, és egy-egy kezdő színész karrierjét is simán belendítheti, arról nem beszélve, hogy a sci-fi műfajában mozgó kreatív szakemberek, írók és rendezők sűrűn emlegetik a Doctor Whot mint meghatározó alkotást, amely befolyásolta a munkásságukat.

November 25-ét úgy várták a Doctor Who-fanok, mint a karácsonyt, elvégre ekkor tette közzé a BBC, valamint világszerte a Disney+ a sorozat különkiadását, az elsőt abból a háromból, amely a 60. évfordulóját ünnepli a nagy klasszikusnak. A többségnek azért ment fel a vérnyomása az epizódtól, mert az David Tennant visszatérését hozta magával, aki egyszer már eljátszotta az időutazó Doctort, de az ő verziója is regenerálódott, és azóta csak egy-egy rövid cameója volt Tízesnek. Nem csak egy, több ismert arc tette újra tiszteletét a Doctor Whoban a hétvégén. Köztük az emlékeit vesztett Donna (Catherine Tate), a főszereplő egykori útitársa, illetve a kamera másik oldalán visszavette a stafétabotot showrunnerként Russell T Davies, aki a Doctor Who újraindulását 2005-ben levezényelte. A kissé kiégett rajongók tőle várták a megváltást, és hogy a tudományos-fantasztikus széria visszatérjen régi dicsőségéhez.

Örülhettünk is, A csillagbestia alcímet kapó rész ott folytatta, ahol a Doctor és Donna kalandjai anno abbamaradtak, azzal a csavarral, hogy David Tennant ezúttal nem Tízest, hanem a Tizennegyedik Doctort alakítja. A különkiadás egyik nagy rejtélye, ami felvezetésre kerül, hogy vajon miért tért vissza az Időúr régi arca. A történet a TARDIS kontrollálhatatlan landolásával indít, amely a Doctor karakterét pont régi barátjához, Donnához viszi el Londonba. Igaz, hogy a nő nem ismeri fel, nem is ismerheti, mert akkor meghalna, de a viszontlátás kellőképp érzékeny, nekünk, nézőknek is, hiszen amellett, hogy régi kedvenceinket köszönhetjük, még visszatérnek a sorozat régi, jól eltalált dallamai is. Apróság, de hozzátesz az élményhez, ahogy az is, hogy látszik, hogy a BBC (és a Disney) talicskával öntötték bele ebbe a részbe a pénzt, mert a különleges effektek pár kivétellel pazarul festenek végig.

A különkiadás, mely egy 1980-as Doctor Who-képregényt adaptál, a történetét tekintve már kevésbé lehet büszke magára, mely szerint a brit fővárosba becsapódik egy űrhajó, melyből egy nagydarab macskának kinéző, de beszélni képes, magát Meepnek nevező lény száll ki. Aztán persze megjelennek a vörösen izzó szemű űrbeli katonák, akik üldözőbe veszik a cukiságot, a Doctornak és társainak meg szimplának tűnő feladata van: megmenteni a szőrmókot. És ennyi?! Nagyjából, bár van csavar a részben, több is, mégis egy rémesen egyszerű sztorit kapunk, ami nem váltja meg a világot. Egy teljesen átlagos Doctor Who-epizód lenne ez, ha nem töltené meg energiával David Tennant és Catherine Tate párosa, akiken látszik, hogy a visszatérésük minden percét iszonyúan élvezik.

Mégis, titkon másra számítottunk A csillagbestiától. Több sötétséget, mélyebb filozófiát és kevesebb gyerekességet szerettünk volna látni, bár hozzátesszük, a Doctor Who mindig is egy fiatalos, lájtos, de pörgős tévésorozat volt. És amúgy haladó szellemű is, amit láthatóan a rajongók egy része elfelejtett, akik az egykori Twitteren, most már X-en, és Redditen kezdték el ütni a Doctor Whot amiatt, mert

Ez utóbbi jelenet volt, ami durván kiverte a nézőknél a biztosítékot, és ami miatt billentyűzetet ragadtak, hogy a régi-új készítőt elküldjék a sunyiba. Valószínűleg ők azok a rajongók, akik korábban nem túl sok Doctor Whot néztek, mert a széria tényleg mindig a kívülállók, a furcsa egyének és a színes személyiségek ünnepléséről szólt. Vagyis

Csakhogy az internet korában már mindenki platformot kap arra, hogy a saját kis sértett véleményét közölje, még akkor is, ha butaságot írogat.

A Doctor Who különkiadása pont nem a woke-elemei miatt lett a közepesnél alig jobb, hanem inkább azért, mert a jó alakításokat, a nagy lelkesedést, és a jól működő nosztalgiát Russell T Daviesnek nem sikerült erős sztorival megfejelnie. Persze jön még a folytatás, a Neil Patrick Harris-féle főgonosz izgalmasnak tűnik, de ez a kezdés a Meeppel elég lagymatagra sikerült. Mondjuk ezt úgy, hogy David Tennantet akkor is szívesen néznénk, ha egy sötét szobában egy ősrégi (lapozós) telefonkönyvet olvasna fel.

Tegyük hozzá gyorsan, a Doctor Who évek óta nem volt ennyire szórakoztató, a produkció helyenként már önmaga paródiájába hajlott, aminek szegény Peter Capaldi itta meg a levét azzal, hogy vén rocksztárt csináltak a Tizenkettedik Doctorból, ahelyett, hogy egy méltóságteljes, bölcs alakként ábrázolták volna a főhős korábbi regenerációját. Jodie Whittaker Tizenhármasáról meg ne is beszéljünk, az írás azokban az évadokban volt a leggyermetegebb, és onnan már csak felfelé van.

Ezeket a felfelé tartó lépéseket a Doctor Who megtette most, és bár többet vártunk tőle, mindenképp ott leszünk a többi különkiadásnál is, hogy bevizsgáljuk őket december 2-án és december 9-én. Addig is mérsékelt lelkesedéssel, de... „Allons-y!”.

6/10

A Doctor Who különkiadása szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Disney+-on.