Nevét egy isten utána kapta, de az anyósával neki is meggyűlt a baja

Filmes közhely, hogy a horror otthona az amerikai kisváros és az isten háta mögötti hely – szállók, motelek, bármi, ahol az ember hiánytermék. Ott nem csupán alkalmilag kell túlélni. A kijutás is kemény feladat, visszatérni a civilizációba, ahol az áldozat segítségre lelhetne.

A hazai mozik egyik legújabb alkotása is részben erre a gondolatkörre épít, amiben nagy segítség Izland ritkán lakott tája. Nem minden héten gurul ki a mozikból izlandi film, pláne nem olyan, ahol a szereplők, a helyszín és a történet is izlandi. A szigetország lakóinak egyik legújabb alkotása most debütált a magyar vásznakon, s noha az alkotás alapműfaja nem horror, azért horrorisztikus elemek bőséggel akadnak benne.

A történet két szálon halad, a végeredmény részben kiszámítható, de azért akad némi meglepetés, ott lehet csak igazán pislogni. A film másfél órán át borzolja a nézők idegeit. Durván kizökkenteni nem képes, de ha figyelmetlenek vagyunk, lemaradhatunk olyan apróságokról, amelyek nélkül számos jelenet értelmét vesztheti a végjátékban.

Érdemes-e megnézni? Mindjárt mondjuk. 

Zavaros kezdés, daráló folytatás

Az alapkoncepció nem igényel atomfizikai háttértudást: van egy csávó – neve Odinn –, aki egyedül neveli tinédzser lányát. Munkája az, hogy utánanézzen olyan népjóléti dolgoknak, amik félúton elromlottak. Azt a feladatot kapja főnökétől, hogy vizsgáljon ki egy esetet, egy régóta lakatlan fiúotthon történetét, ahol két ifjú „vendég” életét vesztette. Közben otthon sincs minden rendben. Lánya nem nyílik meg apjának anyja halála óta, a folyton betévedő anyóspajtás pedig szintén nem könnyíti meg az északi isten névrokonának dolgát.

Akadnak megmosolyogtató sztorirészek, mint, mondjuk, az agresszívan igazságot vadászó köztévé vagy az anyósháború egyes aspektusai. Az apa-lánya viszonyban is van néhány „érdekes” pillanat, a főhős neve hallatán pedig – ismerve a film stílusbesorolását – végig azon töprengtünk, hogy vajon lesz-e kisvárosi Ragnarök a sztori végén, vagy sem. Ettől függetlenül – mivel komolyan veszi magát –

A film tehát két szálon halad, egész pontosan két idősíkon. Egyik a jelen, másik az évtizedekkel korábbi fiúotthoni katasztrófát megelőző időszak. Érezhető, hogy a rendezői koncepció egyfajta párhuzamos nyomozást szeretne vászonra vinni a jelenben és múltban, de ahogy nyílik a történet, ez inkább akadályozza a sztori kiteljesedését.

Nem minden az ötlet

Nagyon jó, izgalmas és korábbi tapasztalataink alapján működő koncepció – a thriller és a krimi műfajában is –, amikor apró félmondatokkal vetítenek elő olyan későbbi részleteket, amelyek befolyásolják a végjátékot. Itt számos ilyen dologgal találkozunk, de ezek elsikkadnak a jelenetek rossz fókusza vagy az impulzusok halmozása miatt.

A film hiába csupán másfél óra, a végén az ember úgy jön ki a teremből, mintha legalább 2-2,5 órán át bent lett volna. Eszméletlenül sok információt kapunk igazán rövid idő alatt. Ezzel különösebben nincs gond, a probléma inkább az, hogy sokszor a vágásnak köszönhetően zavaros a jelenetek közti kapcsolat. Akadnak lagymatagon megválaszolt, rendes feleletért üvöltő kérdések – inkább logikai alapon, mintsem történetileg. Akad néhány horrorelem is, de azokra sem kapunk választ.

Egy-két jellemfejlődés hézagos marad, de a színészi játékok zömére nem lehet panasz. Néhány dialógus esetlen, de emellett akadnak igazán jó részek is, ami arra utal, hogy lehetett volna ez jobb is, ha többet fektetnek bizonyos munkarészekbe.

A látvány szép, a zene viszi a nézőt, akadnak kísérletezgető vizuális hatások és operatőri megoldások, ezek egészen tetszetőssé teszik a képet. Erre lehet a legkevesebb panasz – bár keményvonalas rendezők és operatőrök valószínűleg találnának benne hibát.

Összesítve: a Jéghideg című alkotás aligha emelkedik a múlt század kultuszfilmjeinek – Hatodik érzék, A tehetséges Mr. Ripley, Hetedik – szintjére, és a mostani ezred nagy alkotásai – Viharsziget, Zodiákus, A gépész – is maguk mögé utasítják, azonban azt a másfél órát, amelyet rászántunk a mozivászon előtt, abszolút nem kidobott időnek és pénznek éltük meg.

Még azt sem mondanánk, hogy egyszer nézhető alkotásról van szó, ugyanis tömörsége miatt egy újranézés beleférhet – hogy felfedezzünk eddig ismeretlen, rejtett üzeneteket. A zsáner szerelmeseinek mindenképp megér egy délutáni programot, csak senki nem számítson világmegváltásra.

6,9/10