Ennyire rossz karácsonyi filmet még nem láttunk a Netflixen

Sokkolóan gyönge. Nézése közben alighanem csak azért nem fog el a szégyenérzet, mert folyton nevetnem kell... Magamon. Azért, mert ezt a filmet nézem. Pedig senki nem kényszerít rá. Csak valamiért mégis ott van a Netflix kínálatában. Ráadásul ezekkel a címkékkel jelölik:

Pedig, és egy igazán neves és jeles filmcézár szavaival élve, vessenek a mókusok elé, de nem az elfogultság mondatja velem: a Csak egy átlagos karácsony című norvég film borzalmasan rossz. Nem bűvöl el, nem is meghitt, és miért is volna lelkesítő?

A szerelem nem elég, ha elég

Csak találgatni lehet, hogy miért nem sikerült, és a megfejtés sem holtbiztos. Merthogy az addig rendben is volna, hogy igaz történeten alapul. Thea, a norvég lány beleszeret az indiai Jashanba. Lehet, voltak idők, amikor ez megbotránkoztatónak számított volna. Ma már, látva számos ország vezetőinek és erősen befelé forduló állampolgárainak törekvését, és ehhez még csak nagyon messzire sem kell utazni, inkább azokat az időket éljük, amikor egyre divatosabb az a téveszme, hogy márpedig vissza kellene süllyedni a megbotránkoztatások korába.  

És itt az első döccenő... Mert nem derül ki, hogy miért nem. A filmbéli magyarázat az, hogy Thea csupán a megfelelő alkalomra vár, de miért is? Mert nem meri? Oké, nem meri. De miért is?

Ha igaz, máris átlagos?

A konfliktus másik alapját az adja, hogy Jashan nem nagyon ismeri a norvég karácsonyi szokásokat. Ez még lehetne akár érthető is, hiszen ő hindu, Indiában némileg mások az ünnepek, mások a szokások. De Thea miért nem mondja el neki, hogy mire készüljön? Egyszerűen érthetetlen. Ahogyan az is, hogy a rendező-forgatókönyvíró Petter Holmsen tudhatná, hogy egy romkom, főleg ha karácsonyi, akkor erős, ha annak, amit látunk, van értelme. Mert abban előkészített a humor, a dráma. Furcsa, mert Holmsen ezt a szintén a Netflixen futó Post Mortem: A halottak nélküli város sorozatban még pontosan tudta.

A gond talán ott lehet, hogy amennyiben ez igaz történet – márpedig az, hiszen a film végén boldogan táncol a kamerák előtt az igazi Thea és az igaz Jashan –, elkövették azt a hibát, hogy ragaszkodtak az eredeti és megtörtént verzióhoz. Márpedig az annál nem több, mint hogy egy karácsonyi sör mellett elmeséljük, hogy képzeld, Thea, a norvég lány összejött az indiai Jashannal, aki elment északra karácsonyozni, és nem tudta, hogy az ott hogyan szokás, meg azt sem tudta, hogy a szomszéd srác évekig kavart Theával. 

És a filmnek nem tesznek jót az unásig ismert közhelyek és sémák sem. Csak egyetlenegyet kérdezek, és ígérem, ez nem spoiler, hanem őszinte kifakadásból születő kérdés:

S ha már leadták a voksukat, könnyen eldönthetik, hogy ezt a filmet szeretnék-e, akarják-e látni. Ha úgy döntenek, hogy igen, akkor íme, még egy szempont, amit talán szintén nem találnak meg a filmben, márpedig enélkül nincsen se karácsony, se szerelem. 

Hol marad szerelem, ha nincsen kémia?

Ida Ursin-Holm (Thea) és Kanan Gill (Jashan) nem egy pár. Egyszerűen nem hihető, hogy ők szeretik egymást. Nem vibrál bennük semmi, de még csak körülöttük sem. Így viszont, ha nem tapintható az érzelem, hogyan is lenne hihető az, amit meg kellene jeleníteniük. Lehet, ha Jashan szerepére nem a stand-up komedista Kanan Gillt választják, akkor mindenki jobban járt volna – mert nem lenne rajtunk az a kényszer, hogy akkor is nevetnünk kellene, amikor nincs is min... 

Érdekes ugyanakkor, és ez némi megnyugvást mégis ad, hogy a film végén felbukkanó és táncoló igazi Thea és Jashan boldog. Ők felszabadultak, árad belőlük az, hogy imádják egymást. S bár mindez csupán néhány másodperces jelenlét, mégis jó látni, hogy ami a színészeknek, a rendezőnek nem sikerült, az az életben működik. 

Így viszont csak annyit tudunk mondani, hogy a filmben a táj szép, a norvég népviselet szép, a vágás rendben. Csak a film borzalmas. De lám, így is meg lehet nézni, és azért a néhány másodpercért, amikor az igazi szerelmeseket látjuk, megéri hinni abban, hogy omnia vincit amor.

Vagyis: a szerelem mindent legyőz. Még a borzalmasan rossz filmeket is.

3/10