Nagy eséllyel ez 2024 legjobb háborús filmje

További Cinematrix cikkek

Megjelent a mozikban Adrian Goiginger osztrák filmrendező háborús drámája, A róka. A film a rendező dédapjának valós történetét dolgozza fel, aki a második világháborúban szolgált motoros hírvivőként, és összebarátkozott egy kölyökrókával, akinek az anyja elpusztult. A fiú számos megpróbáltatáson megy keresztül, hogy megóvja újdonsült társát, miközben a vele felépített köteléken keresztül sikerül feldolgoznia gyermekkora nehézségeit is.

Hiába a negédesnek ható cselekmény, Goiginger abszolút a dolgok természetességét próbálja megmutatni.

Nem tölti fel pátosszal és túlzó drámával a történetet, egyszerűen elhisszük, amit látunk, hogy ez tényleg így volt. A JUNO11 forgalmazásában megjelent A róka abszolút nem tartozik a „megszokott” háborús filmek körébe, pláne nem, ha a második világháború a téma, azonban pont szokatlansága teszi különlegessé. Hogy kiknek érdemes megnézni? Mindjárt mondjuk.

Minden érthető

A film három részre bontható, amelyeknek mind megvan a saját dinamikai szerepük, akár a klasszikus elbeszélések cselekményépítése. Egy viszonylag hosszas prológussal indulunk, ahol megértjük a főszereplőt, a motivációit, felépül az alapvető személyiség. Gyakorlatilag húsz perc után indul el a film maga, és jön be a főcím.

Soknak tűnik? Lehet, de innentől kezdve egyszer sem kérdőjelezzük meg a főszereplő döntéseit, mert teljesen értjük, hogy mi hajtja. Ahogy az alkotók felépítették a karaktert – meg úgy az összes szereplőt –, az közelít a hibátlan kategóriához, mert sem felesleges momentumokkal nem traktálják a nézőt, sem zavaros, személyiségükkel ellentétes döntések nem születnek.

Minden természetes és hiteles.

Amit külön ki kell emelni, hogy a valós eseményeken alapuló filmeknél az ember várja, hogy „valódi embereket” lásson, ne egysíkú karaktereket vagy ezerszer elsütött sablonokat és közhelyeket. Ennek A róka teljesen eleget tesz, mert hiába van benne kevés szereplő, még azok is, akiknek csupán néhány soruk van, komplex személyiségek. Többüknél tetten érhető a karakterfejlődés, ami olyan figurák esetében, akiket csupán háromszor-négyszer lát az ember a vásznon, igazán igényes munka.

Az alakítások tekintetében szintén profi megvalósításokat kapunk. A főszerepet játszó Simon Morzé lehengerlő pillanatokat teremt, játéka rétegzett és mély. Egy-egy apróbb zavaró tényezőt lehet csupán felfedezni a kétórás mozi alatt, de ezek majdhogynem elsikkadnak, hiszen a legkeményebb momentumokat gyönyörű finomsággal mutatja meg. Ha nem egy európai filmről beszélnénk, hanem valamelyik amerikai stúdiónál jelent volna meg, egy amerikai rendező kezei alól – de pontosan ugyanilyen végeredménnyel –,

Morzét biztosan jelölnék a legrangosabb filmes díjakra, mint a legjobb férfi főszereplő.

Érdemes még kiemelni a prológusban látható Karl Markovicsot, aki a főhős édesapját játssza. A veterán színész – aki olyan ismert produkciókban szerepelt, mint a Pénzhamisítók, A Grand Budapest Hotel vagy a Rex felügyelő sorozat –, noha kevés képernyőidővel gazdálkodhatott, abból kihozta az abszolút maximumot. Karaktere nem sokoldalú szerep, de Markovics olyan mélységekig merül el benne, hogy alakításának egyes pillanatai örökre beleégnek a néző retinájába.

Fontos kérdések

A róka vizuálisan nem teremt új megoldásokat, de a végeredményt tekintve gyönyörű, fényképezésében pazar alkotás. Remekül játszanak a fényhatásokkal, az operatőrök – Yoshi Heimrath és Paul Sprinz – pedig elegáns megoldásokkal teszik emlékezetessé a filmet. Ehhez párosul a rendező Adrian Goiginger céltudatos munkája, minden jelenetnél érződik, hogy mi volt a szándék.

A vágó, Simon Blasi szintén kitett magáért, miközben a grandiózus zenék (Arash Safaian) megerősítik a minimális filmes megoldások és lehengerlő színészi pillanatok adta kettősséget. Alig találni technikai hibát a filmben, de az is kikopik az ember fejéből idővel, mert az összhatás tényleg jó.

A róka nem vállalja túl magát sem díszletben, sem filmtechnikában, de amit kitűzött célnak, azt megvalósítja.

Mindössze két dolog van, ami kérdés lehet a néző számára. Egyrészt az utolsó jelenetsor – a korábban említett harmadik filmrész – szükségessége. Ha kihagyják, a film ugyanúgy működik, de teljesen más kicsengést hagy maga után. Itt nagyon nehéz eldönteni, hogy valóban kellett-e, hisz sok mindent hozzáad a filmhez, de van, amit elvesz. Összértékben, úgy vélem, érdemes volt beletenni, de azért megtöri az alkotás gördülékenységét – amely addig kvázi hibátlan.

A másik felmerülő kérdés a nácizmus megjelenése. Hiába világháborús film, a zsidóság említésén, egy lángoló horogkereszten és néhány „Heil Hitler!” felkiáltáson túl semmit sem kapunk az ideológiai hadviselésről és háttérről. Ezt lehet akár hibának is ítélni, azonban a film a főszereplőn keresztül láttat velünk mindent. Egy hajléktalan, falusi cselédfiú, aki még a harmincas években csatlakozik a seregbe pénz, étel és szállás reményében, viszonylag keveset kap ebből az oldalból.

Zárt világlátásába nem is fér bele több, mint ami előtte van.

Összességében ritkán látni ennyire minimalista, mégis ilyen mélységeket érintő filmet, amely háborús mivolta ellenére nem annak morális kérdéseiről, hanem az egyénről szól, és azt sem a háború tükrén keresztül láttatja. A róka nem akar sok lenni, alig vállal bármi kockázatot, de épp ezért tud konzisztens, célratörő és hiteles alkotás maradni. Amit kitűz, azt megvalósítja, ráadásul a legmagasabb fokon, és bár feltehetőleg nem válik filmtörténeti fordulóponttá, közel hibátlan alkotásról beszélünk, amely nem sikálja el apróbb botlásait, mivel nincs rá szüksége. Mindenkinek jó szívvel ajánljuk a filmet, aki betekintést kíván nyerni azokba az emberi mélységekbe, ahova csupán néhány film képes elkalauzolni a nézőt.