Bemutatjuk a világ legelégedetlenebb rendezőjét, ki nem találná, ki az

Van egy rendező, aki 1968 óta jegyzi alkotásait, dolgozott filmen, tévésorozaton és videóklipen, rajzolt képregényt és még videójátékot is készített. Noha 2000 után jelentősen megritkult az életműve, nem tűnt el. A 2010-es években is több alkotás köthető nevéhez, ám legyen szó bármilyen területről, egy dolog egyezik minden esetben.

Valószínűleg egyesek már sejtik: Alan Smithee-ről van szó, a világ legelégedetlenebb rendezőjéről. Az alkotó volt már David Lynch, Michael Mann és Kiefer Sutherland rendezője is, dolgozott Whitney Houstonnal és a Metallicával, de készített videójátékot a PlayStation felületére, és még a Daredevil képregénybe is írt pár epizódot. Hogy miként lehet ez? Szimplán úgy, hogy – talán túlzás nélkül –

A Directors Guild of America (DGA), vagyis az Amerikai Rendezők Céhe azon alkotói váltották ki a nevet – szigorúan a céh engedélyével –, akik vagy úgy érezték, hogy kivették a kezükből a művet, és ezáltal már nem az ő alkotásukról van szó, vagy szimplán valahol (önhibájukon kívül) félrement a folyamat, így vállalhatatlan végeredmény született.

Számos ismert és ismeretlen rendező élt a lehetőséggel, s noha ez eredetileg a rendezők céhének saját ötlete volt, a hetvenes évektől önálló életre kelt, így rengeteg más alkotói közeg művészei is éltek vele. A név története egészen 1969-ig nyúlik vissza, amikor is két rendező nem tudott dűlőre jutni, hogy kinek a neve legyen a filmnél feltüntetve – tekintve, hogy egyikőjük sem akarta magának a megtiszteltetést.

Kivételből lett szabály

A céh korábban nem támogatta tagjainál az álnevek használatát. Ezt nemes egyszerűséggel azért tették, mert védeni akarták őket. A szerzői elméletet támogatva úgy vélték, hogy a rendező a legjelentősebb alkotó a filmen belül, akinek a kreatív útmutatása határozza meg az alkotás egészét. Az álnevet ezért elsődlegesen olyan esetekben engedélyezték, amikor valamiért kivették az adott rendező kezéből az irányítást, megfosztották attól, hogy saját kreatív látásmódját érvényesítse.

A művet eredetileg Robert Totten készítette, aki korábban számos westernalkotáson dolgozott, de meggyűlt a baja a film főszereplőjével, Richard Widmarkkal. Az Oscar-jelölt, Golden Globe-díjas színész és Totten között annyira elmérgesedett a helyzet, hogy a rendezőt majd’ egy év után menesztették a projektből. Az ő helyére érkezett Don Siegel.

A projekt befejeztével Siegel úgy látta, hogy ő mindössze tíz aktív forgatási napot töltött a produkcióval, míg Totten ennek több mint kétszeresét, továbbá a végső vágatban a kettejük által rögzített jelenetek nagyjából fele-fele arányban szerepeltek. Emellett Siegel úgy érezte, hogy a forgatáson voltaképp Widmark töltötte be a vezető szerepet, így lemondott arról, hogy rendezőként őt tüntessék fel. A probléma az volt, hogy hasonló okokból Totten sem akarta a nevét adni a filmhez, így végül a rendezők céhéhez fordultak, hogy megoldják a dolgot.

A rendhagyó írásmód arra szolgált, hogy véletlenül se keverjék össze egyetlen más rendezővel sem, továbbá ez akár egy anagramma is lehet – a betűk átrendezésével kiadja a „the alias men” (férfiak álnéven) kifejezést.

Smithee, az új csillag

Lehet, hogy Smithee létezése észrevétlen maradt volna, de meglepő, vagy sem, A törvény éber őre című film sikert aratott kritikusi körökben. A híres filmesztéta, -kritikus, -történész, Roger Ebert úgy fogalmazott:

Allen Smithee rendező, kinek neve számomra nem ismerős, természetességgel hagyja történetét kibontakozni.

Rengeteg más szakember is dicsérte a filmet és annak új, tehetséges rendezőjét. Még a The New York Times is azt írta róla, hogy a rendező magas szintű profizmussal képes kiemelni a részleteket, megmutatni a színészi arcjátékot.

Az álnév elterjedését követően Jud Taylor rendező is a céh elé járult, hogy korábbi, 1968-ban bemutatott Fade-In című alkotását visszamenőleg átírathassa Alan Smithee nevére. Noha a film akkor már megjelent, a televíziós, hivatalos kiadásra csupán 1973-ban került sor. Így, bár A törvény éber őre című alkotáshoz teremtették meg Smithee karakterét,

A névhez egyetlen szabályt hozott létre a céh: arra kérték a rendezőket, hogy ne fedjék fel a háttérben húzódó belső ügyeket, ami miatt erre szükség volt, és ne reklámozzák az Alan Smithee név eredetét, ezzel védve minden rendezőt, aki használja. Persze akadtak kivételek, akik később úgy döntöttek, mégis megteszik. Így tett Jud Taylor is, aki a Fade-In után 1980-ban a Pánik az első oldalon című mozijához is kérte az álnevet. 2003-ban úgy nyilatkozott:

Többször előfordult a karrierem során, hogy problémám akadt a vágással, és nem kaptam meg a szerződésben foglalt szükséges napok számát a vágószobában, amit akkor az ügynököm sem tudott megoldani. Így elmentem a céhhez, és elmondtam, hogy: »Ez a helyzet.« A céh kiállt mellettem. Mindkét esetben megkaphattam Alan Smithee nevet. Ez jelzés volt a szakmának alkotói jogi szempontból, hogy a művekbe belenyúltak.

Taylor vallomása azonban azért nem volt már gond, mivel Smithee figuráját a céh 2000-ben „eltemette”. Előtte olyan ismert rendezők éltek a lehetőséggel, mint David Lynch, aki a Dűne bővített, televíziós kiadásának újravágott változatához nem volt hajlandó a nevét adni. Hasonlóan elégedetlen volt Michael Mann, amikor híres alkotását, a Szemtől szembent – amelyben olyan sztárok játszottak, mint Robert De Niro és Al Pacino – újravágták televíziós kiadáshoz. Mann akkor úgy fogalmazott a Varietynek:

Olyan sokat kivágtak a filmből, hogy teljesen tönkretették a narratíváját és az egységét. Mint művész, igazán sajnálom, amit tettek, továbbá igen bírálandó az a szegényes bánásmód, ahogy egy olyan értékhez nyúltak, amiért ennyi pénzt kifizettek. 

Mann később sem járt jobban, másik híres filmje, A bennfentes hasonlón ment keresztül.

Hiába Whitney, nem ez volt a terv

De nem csupán a filmes közegben akadtak problémák, ahol Alan Smithee közbelépett. Az Alkonyzóna 1985-ös sorozatában is volt olyan rész, ahol megjelent az álrendező neve, de feltűnt többek közt a Nikita, a bérgyilkosnő, a MacGyver és a The Cosby Show egyes epizódjainál is.

A zenei szakmában több videóklip készítője élt vele, péládául Marcus Raboy, aki a Faith No More Digging the Grave című dalához csinált videót, vagy Joe Berlinger és Bruce Sinofsky, akik a Metallica Some Kind of Monster című dalán dolgoztak. 

Még az olyan gigaslágerek vizuáljainál is megtörtént az összezörrenés, mint Whitney Houston
I Will Always Love You című dalának klipje, amelyet Nick Brandt rendezett. Az alkotónak nem tetszett, ahogy Clive Davis producer újravágta az általa készített anyagot, ezért vette fel az álnevet.

A kéretlen hírnév

Ennyi év sikeres használat után felvetődik a kérdés, hogy 2000-ben miért is lett eltemetve az Amerikai Rendezők Céhénél Alan Smithee? A válasz meglepő módon magyar vonatkozású. Jud Taylor azért mesélhetett az ügy hátteréről már 2003-ban, mert néhány évvel korábban megtörtént a nagy szabályszegés a nyilvánosság előtt. 1997-ben megjelent egy alkotás An Alan Smithee Film: Burn Hollywood Burn címmel.

A cselekmény – rengeteg őrültségét félretéve, zanzásítva – azt taglalja, hogy van egy Alan Smithee nevű rendező, aki készít egy filmet. A producer elkezdi átvenni a vezető szerepet, mivel Smithee (akit Eric Idle alakít) képtelen kézben tartani a dolgokat. Ezt sérelmezve a rendező beszél a producerrel, aki azt javasolja neki, hogy használja a filmrendezők céhének álnevét, amit ilyen esetekre találtak ki, de Smithee tudja, hogy ez lehetetlen,

Talán nem meglepő, hogy miután a nyilvánosság elé tárják azt, hogy az Alan Smithee név mit is takar pontosan – egy elégedetlen, esetenként sértett rendező menekülési útja és művészi ellenállása –, a filmstúdiók nem igazán fogják hagyni, hogy bárki is használja, hisz rossz reklám. A film rendezője (Arthur Hiller) maga is levette az Alan Smithee nevet a projektjénél. 

aki korábban olyan filmeken dolgozott, mint a Flashdance vagy az Elemi ösztön. A magyar származású, az Egyesült Államokban felnőtt forgatókönyvíró nem csupán a történetért felelt az Alan Smithee-filmnél, hanem mellékszerepben is feltűnik, elviekben producerként is közreműködött – noha ebben a szerepben hivatalosan nem tüntették fel –, ráadásul még egy dalt is írt hozzá Gary G-Wiz zenei producerrel közösen.

A film – hiába kértek fel hozzá olyan színészeket, mint Eric Idle, Sylvester Stallone, Harvey Weinstein, Whoopi Goldberg, Jackie Chan és Ryan O’neil – hatalmas bukás lett. A 10 millió dolláros költségvetéséből alig ötvenezret hozott vissza, mindössze 19 moziban vetítették. A Cinergi Pictures filmstúdió gyakorlatilag becsődölt utána – igaz, korábban több mellényúlásuk is volt, így nem csak az Alan Smithee film okozta vesztüket.

– ebből Joe Eszterhas négyet, ha pedig produceri szerepét is nézzük, akkor ötöt: a legrosszabb film, a legrosszabb férfi mellékszereplő, a legrosszabb forgatókönyv, a legrosszabb új sztár (a színészi debütálás miatt) és a legrosszabb betétdal. Az An Alan Smithee Film: Burn Hollywood Burn annyira megtörte Eszterhas karrierét, hogy évekig nem is jelent meg film, amelynek ő írta volna a forgatókönyvét.

Amúgy sem bírta volna sokáig

Ezzel együtt az Alan Smithee név eladhatatlan lett, így 2000-ben az Amerikai Rendezők Céhe úgy döntött, végleg nyugalmazza. Innentől új álnevekkel kezdtek dolgozni, úgy mint a 2000-es Supernova filmnél Thomas Lee, vagy a 2015-ös Accidental Love esetében Stephen Greene. Persze a mai digitális világban nem kerül sok időbe kideríteni az eredeti rendező nevét,

Smithee mellett – bár kisebb volumenben – számos közhasználatba kerülő álnév terjedt el, úgy mint a BBC berkein belül David Agnew (amikor a külsős író munkájába nyúltak bele), a színházi körökben Walter Plinge (amikor valamilyen okból nem jelenhet meg egy színész valódi neve), vagy szintén színházi körökben a George Spelvin név.

Mindennek ellenére Alan Smithee nem tűnt el teljesen. 2000 után is készültek alkotások, ahol az ő neve szerepel. Ilyen a 2015-ös horrorfilm, az Old 37, a 2016-os Joker Game-sorozat második epizódja, vagy a Deerhunter zenekar 2018-as Death in Midsummer dalának klipje.

Az álnév megváltozott értéke mellett az igazi nehézséget, ami miatt a stúdiók nem örülnek neki, a digitális világban gyorsan terjedő hírek okozzák, hiszen egy produkciónál már az elején mindenki tudja, hogy ki a rendező, nincs nagyon lehetőség utólag fedőnévre váltani az igazit. Alan Smithee távozásával és az internet szerepével új módszereket kell a rendezőknek és DGA-nek kitalálni, miként védhetik legjobban az alkotók kreativitását és érdekeit.