Felfoghatatlanul rossz lett Kevin Costner új westernfilmje

Kevin Costner hosszú karrierjét mérföldkövekként határozták meg a westernek, elvégre a színész első nagyobb áttörését a Silverado című westernfilmben érte el, hogy a Farkasokkal táncoló rendezőjeként és főszereplőjeként mindkét zsebét kitömje Oscar-díjakkal és a közönség elismerésével. Costner volt olyan bátor, hogy egy tévésorozat kedvéért is cowboykalapot húzott a fejébe, ez volt a Yellowstone, Taylor Sheridan drámájának főhőseként pedig olyan teljesítményt nyújtott a most 69 éves legenda, hogy amikor kiderült, még a befejezés előtt kiválik a szereplőgárdából, sok nézőnek lett volna kedve hirtelen a kardjába dőlni. Nem véletlenül.

Egyben lehetett még reménykedni, hogy Kevin Costner új projektje, a magyar mozikban június 27-e óta látható Horizont: Egy amerikai eposz majd kárpótolja a Yellowstone-fiaskó miatt jajveszékelő embereket. Vérző szívvel mondom azt, hogy a négy részesre tervezett filmsorozat első felvonása nemhogy a Farkasokkal táncolót nem közelíti meg minőségben, de még egy közepes westernfilm élvezeti faktorát sem képes hozni.

Pedig Kevin Costner ezen a filmsorozaton már 1988-ban elkezdett ügyködni, és volt olyan pontja a kreatívmunkának, amikor esély volt rá, hogy a Disney égisze alatt valósul meg a projekt, ám végül nagy stúdió beavatkozása nélkül, a rendező-író-főszereplő saját, 38 millió dolláros befektetésével is megtámogatva jött ki a Horizont első fejezete a nagyvászonra. Egy olyan filmé, aminek van eleje és vége, van csattanó, és egy nagyon egyszerű, de színtiszta és ütős mondanivaló-üzenet is el lett rejtve benne. Csak valahogy a köztes részt, a tárgyalást, ami a legjobban számított volna, azt képtelenek voltak az alkotók szórakoztatóan kibontani.

A történet az 1860-as években játszódik, és a kezdés tényleg felmossa az emberrel a padlót, ahogy a Horizont: Egy amerikai eposz életképeket villant a prérin élő, viszonylag békés fehérekről, akiken egy este indiánok ütnek rajta, már-már horrorisztikusan lemészárolva őket. Ez az a pont, amikor nézőként a hideg futkos az ember hátán, elvégre az amerikai őslakosok harcát ennyire barbár módon ritkán ábrázolta a filmipar. Pont ezért koppanunk hatalmasat, amikor kiderül, hogy Kevin Costner új westernje igazából egy fókusztalan, elnagyolt és vázlatos semmiség, amiben hiába csodálatosan szép a fényképezés, hiába pátoszosan szépek és hangulatosak a zenék benne, egysíkú karaktereket látunk jönni-menni, akikért izgulni sem tudunk, és néha azt is nehéz követni, hogy ki kicsoda és ki kivel milyen kapcsolatban áll.

Az író-rendező talán jobban tette volna, ha egy klisésebb bosszútörténetet ad elő a túlélők kálváriáján keresztül, akik a Costner által játszott Hayes Ellison nevű pisztolyforgató segítségét kérik… ám ehelyett az lett a vége, hogy túl sokat akart markolni, és szinte semmit nem sikerült a kezébe fognia az amerikai veteránnak. Pedig a szereplőgárda sokszínű, a Sienna Miller által játszott Frances Kittredge tragédiája különösen emlékezetes, ahogy megvannak a maga pillanatai az Abbey Lee által behozott tűzről pattant örömlánynak, Marigoldnak is. Tom Payne-ről már nem is beszélve, aki egy tipikus vadnyugati rosszfiú csizmájába bújva rúgja össze a port Costner karakterével – egy olyan jelenetben, ami akár a film csúcspontja is lehetne.

A rossz írás, a rossz rendezés és a még rosszabb vágás azonban együttes erővel teljesen kinyírják ezt a sorsfordító momentumot, és az a baj, hogy nemcsak ezt, hanem még legalább 5-8 hasonlót, ami túl sok ahhoz képest, hogy 2-3 katartikus pillanatot mégis sikerült elhelyezniük Costneréknek ebben az alkotásban.

Nem tart sehova sem a történet, sem pedig a karakterek, talán ez a Horizont legnagyobb baja, ami lehetett volna egy tisztes iparosmunka is, ám érezhetően olyan jelenetek maradtak a vágóasztalon, amelyek a karakterépítéshez és a drámavezetéshez fontosak lettek volna. Néha olyan mondatok hagyták el egyes szereplők száját, hogy csak lesett az ember, mert olyan eseményekre, részletekre utaltak vissza, amelyekről mi, nézők addig nem tudtunk. Merthogy nem láttuk őket. Egy három órára rúgó, eposzi méreteket öltő westernfilmnél végtelenül szomorú, amikor azt kell mondania az embernek, hogy a végső változatba bekerült snittek jelentős része időpocsékolás és ritmustalan a történetmesélés.

Mindezek miatt hiába mutatják be már augusztus 15-én a második részt, én biztosan nem fogok beülni a folytatására. Egyszerűen nincs miért, nem tartott sehova az első fejezet sem, és amikor egy filmszéria ilyen rosszul indít, bizony a folytatástól sem lehet sokkal többet várni. A Horizonton nagyon érződik, hogy tévésorozatnak indult, az epizodikus formátumot annyira megtartotta ez a filmes változat, hogy kis túlzással én is fel tudnám vagdosni 40 perces részekre, erőlködés nélkül, de még akkor sem tudta volna felvenni a versenyt a Yellowstone-nal és annak spin-offjaival ez a fércmunka, ha tényleg a tévében debütál. Taylor Sheridan munkái valóban drámaiak, megérintenek, a Horizont viszont csak gyatrán imitálja azokat.

Na és a végén az a jellegtelen, 5 perces montázs? A megkoronázása ennek a dicstelen westernnek. És nagy szerencse, hogy egy olyan korban élünk, amikor a nagy stúdiók és streamingszolgáltatók öntik ránk a tartalmakat mindenfelől, másképp a nézőszámokat és a fogadtatásokat elnézve a Horizont: Egy amerikai eposz lehet, hogy jó pár évre kinyírná ezt a műfajt.

Az biztos, hogy nekem nézőként jó időre elment a kedvem a cowboyoktól és a vadnyugattól, és ez talán mindent elmond a Horizont által felmutatott halovány minőségről.

3,5/10

A Horizont: Egy amerikai eposz szinkronnal nézhető meg a magyar mozikban.