Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Noha sokan nem gondolnák, de az Oscar-díjas Nicolas Cage a legfoglalkoztatottabb színészek közé tartozik – még mindig. Csupán az elmúlt tíz évben mintegy 50 filmnél szerepel a neve. A gond viszont az, hogy az alkotások (az esetek többségében nem Cage hibájából) elsüllyednek vagy csak radar alatt maradnak. Sok köztük a művész- és független film, vagy az olyan mozis alkotás, ami megbukik a pénztáraknál is és a kritikusoknál is.
Alig akad kivétel, de most úgy fest, érkezett egy. Ez az alkotás is független, ez is művészi megközelítés, mégis annyira felpörgött – pedig eddig szinte csak angol nyelvterületen mutatták be –, hogy bevételi rekordokat állított fel, lenyomva számos, mára ikonikussá vált alkotást. Ez a film nem más, mint a Longlegs – A rém.
Eltér minőségében, összhatásában, még Cage is valamelyest új vizekre evez benne. Valahol a szűk keresztmetszetben található a sorozatgyilkosokról szóló filmek (Zodiákus, A bárányok hallgatnak), az elmetrükköző pszichothrillerek (Viharsziget), meg kicsit az olyan horror klasszikusok között, mint Az ördögűző és a Ragyogás.
A film rögvest az első jelenetektől behozza a misztikumot, meglebegteti a természetfeletti jelenlétét, miközben az utolsó harmadáig olyan, mint egy egyszerű, de csavaros, feszítő thriller. Ekkor nyer értelmet, hogy miért is sorolja magát az alkotás a horror-thriller műfajába, mert megjelenik a természetfelettiség és a horrorszál.
Zanzásítva a cselekményt: a történet főszereplője Lee Harker, az FBI különleges ügynöke, őt Maika Monroe alakítja. Egy sátánista sorozatgyilkost üldöz, akinek számos családi mészárláshoz van köze. Gyilkolásának módszertana rejtély, s ha nem hagyna a helyszínen leveleket, talán nem is tudnák az ügynökök, hogy ott járt. Minden üzenetet ugyanúgy ír alá:
Longlegs.
Harkernek különleges képessége van: megérez dolgokat, veszélyt, intuíciója páratlan. Ennek köszönhetően kerül be a nyomozásba felettesei, Carter ügynök (Blair Underwood) és Browning ügynök (Michelle Choi-Lee) oldalán. Az addig követhetetlen sorozatgyilkosnak hirtelen kezdenek a nyomára bukkanni, miközben Longlegs (akit Nicolas Cage alakít) folyamatosan személyre szóló üzenetekkel provokálja Harkert.
A történet lassan, de intenzíven indul. Vizuálisan választja le egymásról a visszaemlékezéseket, a bevillanásokat és a jelen történéseit, majd amikor eljön az idő, szépen folyatja össze őket a megfelelő pillanatokban. Apróbb hibák, zavarok akadnak, de semmi sem roncsol komolyabban, így összességében működik a sztori.
A film vizualitás szempontjából és történetét tekintve is láthatóan inspirálódott a korábban említett klasszikusokból. Az operatőri munka (Andrés Arochi érdeme) tipikusan az a mára ritkábban előkerülő stílus, amellyel ilyen profi szinten kevesen dolgoznak, de számos régi kultfilm hangulatának alapját adja. Remek megoldásokat láthatunk, s ha nem is korszakalkotó vagy újító a kivitelezés, unalmasnak és jellegtelennek cseppet sem nevezhető.
Rengeteget játszanak a látószögekkel, úgy, hogy még a dörzsölt és tapasztalt horrorrajongókat is behúzhassák a csőbe.
Gyakoriak azok a közelítések, totálok, nyitva hagyott ajtók és félárnyékos szobák, amelyeknél bekapcsol a belső riasztó: „na most történik majd valami”. Viszont az teszi igazán profivá ezt a fajta megközelítést, hogy egyszer élnek vele, máskor nem. Teljesen félrevezetik a nézőt, így nem lehet minden jump scare pillanatra felkészülni, s bár sokszor megfeszíti az idegeket, a film mégis lógva hagy.
A Longlegs – A rém a kiszámíthatatlanságra játszik. Osgood Perkins (Oz Perkins) rendező víziója tisztán megvalósul a vásznon. Tudjuk, honnan indul a történet, tudjuk, merre halad, és érezzük, mit akar üzenni. A klasszikus horrorok konstans, folytonos nyomasztásával él, miközben a homályban rejtőző veszedelmes ellenfélre vadászunk, akiről kiderül, hogy ő is vadászik ránk.
A film közepén ezt a homályt kicsit feloldják, ami némileg elvesz az élményből – itt még lehetett volna játszani a nézőkkel, még több kétséget és félelmet kipréselni a vászonból.
Az addig felépített világ kicsit sérül, de a film nem zuhan össze.
A csavarokat végig sejteti a nézővel, nagy meglepetést mindössze egy-két apróság okoz. Ez egy idő után kicsit kiszámíthatóvá teszi az alkotást, ugyanakkor hagy lehetőség a stabil felépítésre, a logikai hibák elkerülésére, ami egy ennyire komplexnek szánt filmnél előny is lehet – legalább is előnyként éltek vele.
Érdemes kitérni a vágásra, ami szintén profi munka, habár nem lehetett egyszerű. Szinte villámként követik egymást a kimerevített közelik, a hosszú, vágatlan kameramozgások, és a látószögek közt ugráló, mégis vizuálisan gyönyörű és erős képek.
A film egyben van, izgalmas a szemnek.
A zene szintén rásegít az összhatásra, noha szinte alig tesz többet, mint a klasszikus horrorapparátus túlhasználása. Ami furcsa hangeffektet el lehet képzelni egy velőtrázó horrorban, az itt hiánytalanul felbukkan, de mind többszörös értékkel. Gyakorlatilag maximalizálja a kiváltott érzelmi hatást. Külön kiemeljük, hogy a zenét Elvis Perkins folk rock előadó írta, aki erre az alkotásra szinte teljesen levedlette saját stílusát. A filmen Zilgi álnéven dolgozott.
Oké, oké, a lényeget mi is a végére hagytuk! Mennyire állja meg a helyét őrült, sátánista sorozatgyilkosként Nicolas Cage? Voltaképp a film feléig szinte nem is látjuk, csak testének egy-egy részét, néha főként a szájmozgását, ami amúgy ijesztő. Itt annyit megjegyzünk, hogy feliratosan, eredeti szinkronnal néztük a filmet, és
Cage úgy használja beszédhangját, hogy egyes pontokon a hátunkon futkos a hideg.
Azonban az első alkalmak, amikor Cage-et teljes egészében látjuk, kicsit kiábrándítóak. Maszkolása eleinte ijesztő, ám később annyira már nem visszataszító, amikor a félelmetes, rejtélyes fátylat lerántják róla. Viszont lubickol az őrületben, számos pillanatot fergetegesen teremt meg, még akkor is, ha itt-ott kicsit soknak tűnhet, főként a női főszereplő, Maika Monroe nagyon nyers és intenzív játéka mellett.
Cage egy becsavarodott, őrült sorozatgyilkos rocksztár hatását kelti, aki amúgy olyan sérülékeny, mint egy gyerek. Monroe pedig erősen antiszociális, viselkedése néha már-már autisztikusnak hat, ami ég és föld távolságba tolja a két karaktert.
Ez borzasztóan feszíti a vásznat, holott mindkét karakternek van létjogosultsága, így inkább egyéni ízlés kérdése, hogy kinek mennyire tetszik ez a fajta osztottság.
A filmben nincs túl sok szereplő. A többi színész nem alakít sem kiemelkedően jól, sem rosszul. Stabilan játszanak, így a film nem akad meg, de az alkotást Cage és Monroe viszi a hátán. Mindketten profik és izgalmasak.
Összegezve: a Longlegs – A rém egy erőteljes, jól felépített horrorfilm, amiben hiába akad néhány hiba, vízióját megvalósítja, feladatát betölti. Az elmúlt tíz év egyik legerősebb Nicolas Cage-mozija, és a független horrorok között is kiemelkedő. Valószínűleg nem véletlen, hogy bevételi rekordot döntött a saját kategóriájában (független horrorfilm). Az alkotás kevesebb mint tízmillió dollárból készült, de már most majd hatvanmilliót (mintegy 22 milliárd forintot) hozott a kasszáknál, pedig számos országban még be sem mutatták.
A másfél órás film Magyarországon is csak 2024. augusztus elsején debütál. Nem azt a „könnyen befogadható” stílust hozza, mint számos borzongató alkotás, de annyi biztos, hogy nem tartozik a tömeggyártott filmek közé. Ez olyan, ami jó eséllyel megmarad a közönség fejében, megmarad az évtized kiemelt horrorfilmjei között, és talán egy-két díj is lepottyanhat a jól ismert filmes gálákon.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon