Rosszkedv ellen kéne felírni Henry Cavill új nácivadászos filmjét

Ami a fékevesztett második világháborús nácivadászatot illeti, a 2009-ben bemutatott Becstelen brigantyk ezt a témát úgy járatta csúcsra, ahogy azt egy Quentin Tarantino által írt és rendezett produkciótól elvárhatta a közönség. A Brad Pitt által vezetett bagázs ultraerőszakosan csapott oda Hitler katonáinak, sokak szíve bele is fájdulhatott, amikor kiderült, hogy a filmhez tervezett spin-offból nem lesz semmi. Mostanában a Sisu – amelyben a lappföldi háború idején egy aranyvadász került összetűzésbe egy nagyobb létszámú Waffen-SS osztaggal – valamelyest pótolhatta a hiányt. Úgyszintén vérfürdő lett a vége, na meg persze az, hogy a suta befejezés ellenére mocskosul jó lehetett szórakozni a látottakon.

Igaz, hogy a hazai mozikban nem járt, de július 25-én az Amazon Prime-ra felkerült Guy Ritchie új filmje, A piszkos hadviselés minisztériuma, amely már az első előzetese alapján azt ígérte, hogy a rendező védjegyének számító laza hangvételt ötvözi a fentebb említett alkotások vérengzős megoldásaival. Nem volt tehát sok választásom, le kellett ülnöm elé, hogy megnézzem, valóban olyan jól sikerült-e, mint ahogy azt a kedvcsinálók is ígérték.

A piszkos hadviselés minisztériumának már a felütése is igen hatásos, egy kis hajón látjuk zötykölődni a Henry Cavill által játszott Gus March-Phillippset és az Alan Ritchson-féle Anders Lassen párosát, akik mindketten olyanok, mintha a forgatást megelőző hónapokban versenyt gyúrtak volna azért, hogy ki lesz a legnagyobb darab. Mindketten nyilvánvalóan hegyomlások, de még így is váratlanul ér, amikor a fedélzetre lépő, keménykedő nácikat fogják, és teli szájjal körberöhögik, aztán olyan elánnal belezik ki őket, hogy a gyanútlan néző félrenyeli tőle a popcornt.

A film elején elhangzó párbeszédek Guy Ritchie legjobb pillanatait idézik, megy a verbális adok-kapok, ezekben a jelenetekben pedig talán a Vajákból kilépő, Superman szerepében nagyot bukó Cavillt a legnagyobb élmény nézni. Mert legalább pár perc erejéig úgy érződik, hogy egy filmben végre sikerült kihasználni a színész karizma mellett a karizmáját is. Egy olyan figurát játszik a szívtipró, akinek valóban van személyisége, motivációi, és a többi, amit egy jobb forgatókönyvtől elvárunk. Adjuk hozzá, hogy olyat tényleg nem igen látni, ahogy második világháborús környezetben valaki íjjal-nyíllal küldi másvilágra a nácikat, gondolok itt egészen pontosan a Reacher-sorozatból ismert Alan Ritchson által játszott svéd kemény legényre… Ám ahogy haladunk előre, Guy Ritchie filmjének a csapatépítős fele után valahogy sajnos kicsorbul az éle.

Merthogy Ritchie-ék úgy döntöttek, amellett, hogy bemutatják a nácivadászok kalandjait, hoznak a filmbe egy másik, kémkedős szálat, amiben Eiza González ügynöknője, Marjorie Stewart és társa, Heron (Babs Olusanmokun) igyekeznek azon, hogy az általuk megszerzett információkkal támogassák Phillippséket. Jobb lett volna a készítőknek inkább a Becstelen brigantyk megidézésénél maradniuk, és a tengerre való átültetésénél. Színészi tehetséget illetően – ahogy azt A háromtest-problémában láttuk – González még mindig nem a legélesebb kés a fiókban, ráadásul az írók ki is szúrtak a színésznővel. Valahogy az ő részei a lendületes, megmosolyogtató és valóban energikus első órához képest harmatgyengék lettek. Már-már untatóan lagymatagok, még úgy is, hogy pár stílusos megoldást ekkor is felvillant a film.

Az akciófilmek sajátossága, hogy nagyon ritkán tartanak ki a legvégéig, Guy Ritchie alkotása is ebben bukik meg, de legalább nem annyira csúnyán, mint az ugyancsak Henry Cavill arcával eladott Argylle tette. Cavill itt valóban jó, nem rajta múlt a siker, hanem azon, hogy a sztorit túlbonyolították.

Csak hab a tortán, hogy az akciójelenetek, a náciölések kreatívak, és minden brutalitásuk ellenére megmosolyogtatják az embert. A végjáték ellenben sokkal kevésbé katartikus, mint azt egy ilyen filmtől elvárná az ember, inkább csak azzal a „tudjuk le, legyen vége, esetleg vezessünk fel egy második részt” jelleggel rakták össze az alkotók. Igen, megtörtént eseményeken alapszik Guy Ritchie új háborús filmje, valamelyest tartaniuk kellett magukat az alkotóknak a valósághoz, ugyanakkor a befejezést is vehették volna olyan popcornosra, mint a felvezetést.

Ami a mélységet illeti, A piszkos hadviselés minisztériumának nincs sok ambíciója, és a karakterépítés terén is elég sekélyes marad a film, ugyanakkor tényleg annyira megfizethetetlen élmény Henry Cavillt csibészes mosollyal az arcán látni, ahogy nácikat öl, hogy már csak ezért megérte leforgatni a filmet. Még ha azt nem is hangsúlyozták ki túlzottan, hogy Gus March-Phillips szolgált inspirációként James Bond karakterének, és az író, Ian Fleming Freddie Fox alakításában széljegyzetként fel is bukkan a filmben. Ám minden hibája és helyenkénti vázlatossága, videóklipekre hajazó egyszerűsége ellenére Guy Ritchie azért nem hozott szégyent a saját munkásságára ezzel az alkotásával. Még úgy se, hogy a mozipénztáraknál bukott, és nyilván díjesőre sem számíthat A piszkos hadviselés minisztériuma. Egy tikkasztó nyári estén, valami hideg üdítővel agyzsibbasztásnak és bűnös szórakozásnak több mint jó.

6,5/10

A piszkos hadviselés minisztériuma magyar felirattal nézhető meg az Amazon Prime-on.