A lány házasodni készül, de visszautasítja vőlegényét az oltárnál

Augusztus végén debütált hazánkban A tea illata (Black Tea) című film. Abderrahmane Sissako alkotása első ránézésre csupán egy szerelmi történetet mesél el egy ázsiai férfi és egy afrikai nő közt, de valójában ez csupán a felszín. A film szerény kétórás játékidejével majd fél tucat olyan témát próbál feszegetni, ami önmagában is megérne egy teljes mozifilmnyi időt. Az igazi kérdés, hogy a rendezői koncepció mennyire tud megszületni és érvényesülni egy ilyen csordultig töltött filmben, ahol a szerelmi csalódás, a családi bizalom, a faji megkülönböztetés, a hozott és adaptált kultúra, illetve a valahová tartozás gondolatai folyamatosan ide-oda taszigálják a nézőt. 

Nem fogunk kertelni: ez nem az a film, amit mindenki imádni fog. Nem pörgős, akciódús történet, nincsenek benne könnyed, szórakoztató poénok, nem is kiélezett hangulatú dráma. Lassan építkezik, sok mindent feszeget, de a gyönyörű képi világa és több kiváló színészi játék is hatással lehet a közönségre. Előbbi folytonos váltásaival alapból is intenzív, de ha hozzávesszük a tartalmi hullámzást, képes komolyabban is terhelni a nézőt, talán már túlságosan is. 

Abderrahmane Sissako rendező tíz éve nem forgatott nagyjátékfilmet, 2014-es Timbuktu című moziját Oscarra is jelölték a legjobb idegen nyelvű alkotás kategóriájában. Korábban Cannes-ban is díjazták több filmjét, mostani műve pedig a Berlinalén (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál) versenyzett a legjobb alkotásnak járó Arany Medvéért. Különleges látásmódja új filmjénél is kiütközik, a rendezői koncepció is érződik, azonban túl sok mindent akar közölni, amibe menet közben belefullad az mű. 

Langyos, keserű, lassan készülő tea

A történet röviden: Aya (Nina Mélo), az elefántcsontparti lány házasodni készül, de visszautasítja vőlegényét az oltárnál. Idegennek érzi magát otthonában, és a közelmúlt eseményei is éket vernek közé és szerettei közé, ezért úgy dönt, elutazik Kínába, Kanton városába, ahol elkezdi kitanulni a teakészítés mesterségét. Itt lassan románc alakul ki közte és némileg idősebb kínai főnöke, Cai (Chang Han) közt. Kapcsolatuk eleinte érzelemdús, intim, ami lassan épül, de idővel

Ahogy már korábban írtuk, a szinopszis ellenére nem szimpla romantikus történetet kapunk. Abderrahmane Sissako és a forgatókönyvíró társa, Kessen Fatoumata Tall tollából jóval rétegzettebb mű született, de ezúttal nem a jó értelemben. Előkerül az afrikaiak kulturális asszimilálódása Kínában és a rasszizmus távoli, de valós, kétirányú mechanizmusa – elsősorban a mellékszereplők történetein keresztül.

Jóval erősebb a film boldogságkeresési vetülete, hogy voltaképp mi is a gyerek, a család, a házasság, menyiben a boldogság és mennyiben a környezeti tényezők összessége hozza létre és tartja egyben ezeket a kapcsolatokat. A szégyen, a megbocsátás, az elhallgatás mind előkerül, csak különféle kontextusokban, miközben azt is boncolgatja a film, mennyiben különbözik az a bizalom és az az őszinteség, amit két egymást szerető ember, férj és feleség,vagy szülő és gyerek gyakorol egymás irányába.

Aya és Cai egymáshoz menekülnek a múlt elől, és ahogy elmerülnek a teakészítés mesterségében és egymás iránt való érzelmeikben, úgy jönnek rá, hogy vannak dolgok, amiket helyre kell tenni, mielőtt az újakat el tudják kezdeni. Ennek ellenére rengeteg más szereplő is feltűnik, akik szintén elmesélik saját történeteiket,

Utóbbi nem feltétlenül gond, de már az alatt elfárad az ember, hogy leírja, milyen sokféle komoly témába próbálja beleásni magát a film, nem hogy be tudná fogadni ezeket. Némelyiket kibontja az alkotás, de van, ahol csak említést tesz, és elsiklik a dolgok mélysége felett. Az ember mikrokörnyezetének összes problémáját nagyon nehéz rétegzetten kibontani úgy, hogy egyformán árnyalhassák ezeket az alkotók. A különböző felvetések itt inkább fojtogatják egymást, és élét veszik olyan komoly kérdéseknek, amelyeket a történet szempontjából jobban ki kellett volna bontani.

Ajándék a szemnek és a fülnek

Ez azért is nagy kár, mert Sissako remek színészekkel dolgozik. Persze akadnak gyengébb és középszerűbb alakítások, de a főbb szerepek többségében jól helytállnak a művészek, és ott, ahol a történet nem fojtja meg a jelenetet, még lehetőségük is van szép, erőteljes pillanatokat teremteni.

Szintén fantasztikus az alkotás látványvilága. Fényképezése, színezése, operatőri munkája (utóbbi Aymerick Pilarski keze munkáját dicséri) lenyűgöző, ahol rengeteg különféle expozíció, szög, mozgás, technika előkerül. Ezek közül is zömében vagy a kevésbé túlhasznált ötleteket kapjuk, vagy úgy kevernek jól ismert vizuális hatásokat, hogy itt-ott jól működő, újszerűségre való törekvés látszik. 

amiből egyedül az az egy-két CGI pillanat vesz el, amit számos egyéb módon is meg lehetett volna oldani. De valamiért az alkotók ezt választották, viszont úgy tűnik, büdzsé nem volt rá elég (vagy csak a megvalósításnál ment félre valami).

A zene is fantasztikus. Armand Amar César-díjas filmzeneszerző úgy keveri az afrikai zenei motívumokat a kínai zenei elemekkel, hogy megtalálja a két világ közti vékony mezsgyét, amelyen tökéletesen lavírozik. Témái élénkek, emlékezetesek, néhol pedig létező népzenei darabokat vagy könnyűzenei alkotásokat emel be ott, ahol azoknak tökéletes helye van – így hallhatunk például egy érzelemdús átiratot Nina Simone Feeling Good című dalából, ami rögtön a film elején meghatározza az atmoszférát.

Gyilkos koncepció

Mindent összevetve elképesztően jól filmről beszélhetnénk, amelyben tehetséges, izgalmasan gondolkodó és alkotó művészekkel páratlan, ritka gyöngyszemet kaphattunk volna, 

Nem gondolnánk, hogy a vágáson csúszott volna el a film. Nadia Ben Rachid ült a vágóasztalnál, akit korábban épp Sissako Timbuktu című filmjéért díjaztak. A szögek és érzetek működnek, a soron következő jelenetek jól reagálnak egymásra.

Inkább maga Sissako lehet a ludas, mivel egy túlmisztifikált, mindent összemosó rendezői koncepció érződik a háttérben, ahol tudjuk, mire gondolt a művész, aki szemlátomást mindenre gondolt egyszerre. Oly sok dolgot akart megmutatni, hogy végül alig jön át bármi, ami intenzíven hathatna a nézőre, miközben a film valóban fontos témákat visz vászonra.

Az utolsó csavar ötlete akkor hatásos filmes húzás, ha a néző a köztes időben megérti az üzenetet, de a mostani esetben a nyitott befejezés még inkább zavarossá teszi a filmet. Sissako koncepciója egy pontig érthető, de az üzenet már kevésbé, a film pedig állást is foglal, meg nem is, így pedig valóban nehéz a nézőben emlékezetes nyomot hagyni úgy, hogy az ne negatív hiányérzettel vagy tompa fáradtsággal párosuljon. 

5/10