Egy tyúknak köszönhette hatalmát, de uralkodása kérészéletű volt

Vajon meddig lehet eljutni egy csirke hatalmával? Van, aki csak egy barlangnyi ember felett uralkodik, mások talán világuralomra törnének. Hogy mik a határok, azt biztosan mi sem tudjuk, de a Zenit című rendhagyó mozis alkotás érdekes képet ad a hatalomról, a közösségről, a természetességről és természetfelettiről.

Jó, jó, a csirke metafora, legalábbis annak tűnik, főleg mert varázstyúkról van szó. A kiválasztott gazdát különleges levitációs képességgel ruházza fel, de ezt az erőt nem birtokolhatja akárki. Egy földalatti börtön egykori lakója, szökevénye mégis képessé vált rá, ami hirtelen a szökevénytársakból formált közösség urává tette. Sikerült neki anélkül, hogy egy árva szót kellett volna szólnia.

Melyik filmről van szó? Kristóf György Zenit című alkotásáról, ami egy különleges, verbális kommunikáció nélküli film, ahol a testbeszéd, a mozgás- és táncelemek révén lépnek kapcsolatba a szereplők.

Mindennek ellenére a végeredmény nem klasszikus táncfilm, hanem egy valós történeti ívre épülő mozis alkotás, ami a mozgásszínház és a disztópikus filmek világát ötvözi, miközben erőteljes alakítások és érdekes látványvilág fogadja a nézőt. A sztori olyan kérdéseket feszeget, amelyek épp annyira mindennapiak, mint amennyire filozofikusak. Előjön a vágyott célért hozott áldozat, a jobb élet reményének árnyoldala, a hatalom mibenléte és a közösség ereje is. 

A történet nem bonyolult. Ahogy az alkotói csapattal készült korábbi interjúnkban is elhangzott. Igyekeztek egy „primitív”, tisztán vizuálisan megjeleníthető történetre fókuszálni, ahol a néző egy árva szó nélkül is érti, hogy mit lát. Mivel a Zenit nem hosszú alkotás – kevesebb mint nyolcvan perc –, az alkotók törekedtek az egységes történetvezetésre, a cselekmény pedig egyszerű. 

A csirke ura

A sztori szerint egy földalatti börtön lakói nap nap után csak robotolnak, apró cellákban élik az életük, ahol tömegeket zsúfolnak össze fogvatartóik, és folyamatos (meglehetősen szokatlan) fizikai munkára kényszerítik őket. Itt még a rendfenntartó őr is rab, és a foglyok többsége sosem látta a napot vagy a kinti világot. Egyszer azonban furcsa dolog történik.

Csupán rövid ideig van nyitva a kijárat, így aki kimegy, az vissza már nem térhet. Egy barlangrendszerben találják magukat, ahonnan szemlátomást nincs kiút, kivéve egyetlen nyílást, amelyen keresztül az eget is látni (amire a film címe is utal), ez azonban elérhetetlen magasságban van, ahová – függetlenül minden próbálkozástól – a rabok nem tudnak felérni.

Történik azonban még egy furcsaság, amikor hirtelen felbukkan egy mitikus szárnyas teremtmény (nevezzük tyúknak), amilyet még sosem láttak a foglyok azelőtt. Kiderül, hogy ez a lény több egy átlagos, hétköznapi tojásrakónál, mivel gazdáját fel tudja ruházni a levitáció képességével, ami esélyt ad a kijutásra. Ezt a hatalmat azonban nem birtokolhatja akárki, leszámítva egy embert, aki innentől a törzs kiemelt tagja lesz.

Az addig jólelkűnek tűnő fiú (Linus Janser) azonban lassan megrészegül a hatalomtól, amin nem segít, hogy a törzs megbecsült, idős asszonya (Ladányi Andrea) adja alá a lovat. A pszichózis behúzza az embereket, idővel pedig a törzs kettészakad, az egyik oldalon az egyeduralkodó és bérencei állnak, a másikon az ellenállók.

Határozott elképzelés

Az alkotás több szempontból is ritka madár (ha már csirkékről is beszéltünk). Például azért, mert komoly nemzetközi együttműködésről van szó (a film magyar–szlovák–cseh koprodukció). A stáb nagyjából fele magyar (rendező, operatőr, zeneszerző), de a producerek és a forgatókönyvírók közt is akad külföldi. A színészeket tekintve is színes a paletta, magyar és más országból való művészek egyaránt feltűnnek a vásznon.

A rendező, Kristóf György 2017-ben debütált a mozis közegben, első alkotása, az Out pedig a cannes-i filmfesztiválon versenyzett. A művész ritkán rendez szélesvászonra nagyjátékfilmet, a mostani alkotás ezért is rendhagyó. 

A másik különlegesség, hogy bár a karakterek nem beszélnek, nem némafilmről van szó. Folyamatosan táncolnak, de még csak nem is táncfilmről beszélünk. A rendező és az őt segítő belga koreográfus határozott elképzeléssel bírtak: nem egy érthetetlen, durván elvont, absztrakt művészieskedést hoznak a vászonra, hanem olyan mozgást, ami kiszolgálja a történetet, miközben hibátlanul helyettesíti a verbalitást.

Pálos Gergely operatőr remek munkát végzett, mivel a film egyik legerősebb vonulata az emlékezetes látvány, amit rengeteg lassú, határozott kameramozgással és a terek izgalmas bontásaival, arányosításaival ér el. Szintén különleges a zene, amit Gryllus Ábrisnak köszönhetünk. Egy beszédmentes filmél a zeneszerző feladata kiemelt, de az alkotó remekül helyt állt. Egymást váltják az érzelmes, atmoszferikus dallamívek, és azok az (inkább effektnek mondható) hangzások, amelyek direkt dallamok nélkül töltik meg a szavaktól mentes teret.

Lyuk

A film szerkezetét tekintve stabil, mindössze egyetlen hiba van benne, amikor olyan érzésünk van, mintha egy jelenet kimaradt volna. Minden spoiler nélkül: a film egy ponton megmutatja az emberek felháborodását, kisebb bosszúját, de hirtelen váltunk arra a pillanatra, amikor már a következményeket látjuk, a kettőt pedig nem köti össze semmi. Értjük a dolgot, de a „hogyan jutottunk el innen ide” kérdésre nem kapunk választ. A film hetven perce alatt egyedül itt zökkentünk ki komolyabban.

A színészi alakításokból még annyit érdemes kiemelni – ahogy Ladányi Andrea Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas táncművész is elmondta lapunknak –, hogy egy ilyen jellegű alkotásnál nem elegendő profi táncművészeket alkalmazni. Olyan emberek kellenek, akik színészként, mimikát és testbeszédet használva is megállják a helyüket, képesek a nézőt végigvezetni a történeten, továbbá előny, ha a küllemüket tekintve erős, különleges karakterekről beszélünk, akik önmagukban is vonzzák a tekintetet. 

A casting során nem csupán profi táncművészeket, de jó színészi kvalitásokkal bíró előadókat is sikerült találni, így a főbb szereplők mind izgalmassá váltak, egymástól nagyon különböznek, karaktereik behatárolhatók. Remek alakítások profi mozgással és tánccal keverve, így erre nem igen lehet panasz.

Összegezve: a Zenit olyan terepen indult, ahol kevés a versenytárs, mert nem sokan alkotnak történetközpontú, mozikba szánt táncfilmet (jelen alkotás is inkább disztópikus dráma), ennek ellenére kimondottan magasra tette a lécet. Kicsit még a karakterfejlődések gyorsasága az, ami szokatlan, de mivel nem tudjuk, hogy pontosan mennyi időt töltöttek a rabok a föld alatti barlangokban, ebbe nehéz belekötni.

Mindazonáltal a végeredmény a kamera előtt és mögött egyaránt profi, és egy olyan művet sikerült összerakni, ami egyszerre hiánypótló és kísérleti. Reméljük, Kristóf György még számos ilyen izgalmas alkotást hoz a jövőben.

8/10